Ki mondja meg, kivel aludjon a gyerek?

Az a jó a gyerek alvásában, hogy születésétől 18 éves koráig lehet vele foglalkozni játszótéri beszédtéma és tudományos kutatás szintjén egyaránt. Mennyit, mikor, mennyire mélyen, milyen pózban, miért, miért nem, és főleg kivel alszik. Aztán meg, ahogy a természetes szülés kontra császár ügyben, ebben a kérdésben is kiválóan egymáshoz lehet ugrasztani a különböző módszert választó szülőket, vagy legalábbis lelkifurdalást kelteni bennük. 

Most olvasom, azt mondja az alvásszakértő píédzsdí szintű kutató, hogy az együttalvással önállóbb, kompetensebb és magabiztosabb lesz a kicsi, miközben azok, akik soha nem aludhattak szüleik ágyában, félősek, nehezebben irányíthatók és gyakrabban kapják el hisztirohamok, mint az együttalvókat. 

Amikor néhány hónapos, majd néhány éves lett a gyerekem, a csapból is az folyt – vagy csak azt láttam meg -, hogy márpedig külön kell, kell aludnia a gyereknek, mert különben teszetosza lesz és döntésképtelen, önállótlan és nem mellesleg levakarhatatlan. Emlékszem az átbömbölt éjszakákra, amiket hol felváltva, hol együtt sírtunk végig, ő engem akart, én a megoldást, ehelyett kikészítettük egymást és magunkat is, ráadásul a másnapunk is odalett. Egy idő után aztán egyetlen könnyed mozdulattalm dobtam a sarokba az összes suttogót, szakértő cikket és megmondó weblapot, mentem a saját fejem után, és magam mellé vettem éjszakára a gyereket, és láss csodát, minden kisimult. 

Jött aztán egy időszak, amikor ő maga vágyott a saját ágyra és a saját szobára, aztán valami újabb fogzási hullám, szeparációs szorongás, növekedési ugrás vagy isten tudja mi miatt egyszer csak újra visszavágyott mellém. Aztán megint külön, aztán a viharok miatt megint mellém. És idén tavasszal jól így maradtunk: egy ágyban, ketten, miközben az apukájánál tök ügyesen alszik a saját szobájában. Mert itthon így, ott meg úgy a jó neki. 

Vagyis ugyanazon gyerek esetében sem lehet fekete vagy fehér a történet, hogyan lehetne akkor sablont húzni a világ, vagy a nyugati világ összes gyerekére? Egykékre, sokadik testvérekre, együtt- vagy külön élő szülők gyerekére, félősebbre vagy bátrabbra, bújósra vagy távolságtartóbbra?

Tudom, persze, ajánlásokról, valós vagy sosem létező kutatások eredményieről van csak szó, amikből mindenki annyit vesz magához, amennyit csak jónak lát, ugyanakkor azonban a rutintalan anyákat, amilyen én is voltam – és más kérdésekben vagyok is – tökéletesen képesek összezavarni, elbizonytalanítani, megbélyegezni. 

Később majd ugyanilyen dilemmába kerülök az iskolai szocializációs problémáival, a tanárügyekkel, a különórákkal, az (él)sporttal, az öltözködésével, a randikkal, tanulmányi eredményeivel kapcsolatban, de legalább már tudni fogom, hogy nyugodtan hallgathatok az ösztöneimre, meg a gyerekem igényeire és személyiségére, mert ezek együtt megbízhatóbbak minden modern kutatásnál. 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry