Amikor főzés közben megölelt a lányom

Szülés utáni depresszióm kellős közepén nem volt olyan élethelyzet, hely és szituáció, amiben jól, vagy legalább nyugodtan éreztem volna magam. Rettegtem az újabb és újabb ismeretlen érzésektől, minden reggel féltem az előttem álló naptól, minden este az előttem álló éjszakától. Senki, de senki nem volt, aki azt mondta volna: Anett, elmúlik. Pedig el. Most itt vagyok a mindjárt hatéves lányommal, és habár van még bennem szorongás, mégis minden sejtemben érzem, csak akkor teljes, nyugodt és biztonságos az életem, ha ő mellettem van.

Emlékszem a leírhatatlan fáradtságra, a kialvatlanságra, a folyamatos szorongásra, a tanácstalanságra, a reménytelenségre. A hangomra, ahogy ordítottam szegény gyerekkel, a sírására, a tekintetére, amikor végre megnyugodtam.

Emlékszem rá, mennyire gyűlöltem a tehetetlenséget, a hirtelen megváltozott élethelyzetet, hogy teljesen egyedül voltam minden problémára, hogy mennyire elrettentet az anyaság véglegessége.

Emlékszem, el sem tudtam képzelni, hogy ezt valaha élvezni fogom, hogy ebben boldognak lehet lenni, emlékszem, mennyire vágytam ismerni a szülőség szépségét. 

Emlékszem, mennyire szégyelltem magam, hogy ezeket érzem. 

Szerencsére már csak borzasztóan távoli emlék mindez. 

Persze, most is sokszor kiakadok, sokszor vagyok fáradt, kimerült, van, hogy kifejezetten belelustulok a rengeteg teendőbe. 

Persze, most is sokszor szorongok, főleg az egzisztenciánk miatt, és mert szeretnék olyan jövőt adni neki, ami az én jelenemnél biztonságosabb, kiszámíthatóbb, nyugodtabb. Szeretnék mindent megadni neki úgy, hogy közben ne váljon egy sznob picsává, elsősorban normális értékrendet szeretnék adni neki, utána jöhetnek az élmények, de sokszor szorongok, igen, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá, és ha igen, akkor tudom-e csinálni, tudom-e jól csinálni. 

Persze, sokszor most is nagyon egyedül érzem magam, és persze, hogy időnként tanácstalan vagyok, de nem rémiszt már meg a véglegesség, nem ijeszt meg a megváltozott élethelyzet. 

Mert ami volt, az tényleg elmúlt, ami pedig most van, annál nincs is mesésebb a világon. 

Ötnapos nyaralása után visszakapni a gyerekemet, paradicsomos tésztát főzni neki, szájtátva hallgatni az élményeit, beleborzongani, amikor szó nélkül odaszalad hozzám a konyhába, átöleli a csípőmet, szorít és úgy bújik hozzám, hogy legszívesebben azt kívánnám, soha ne engedjen el, nos, az olyan pillanat, ami minden kínszenvedéssel töltött napért kárpótol, van benne persze megérte is, a legfontosabb üzenete viszont – a biztonság, a nyugalom és az így van jól mellett – az elmúlt. 

Elmúlt a szenvedés, elmúlt a gyötrelem, ami pedig most van, az a legfantasztikusabb érzés és élmény a világon: a gyerekem anyjának lenni.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry