Közzétéve: 2019.07.19. | Kőváry Anett
Egy nap telt csak el azóta, hogy nincs velem a lányom. Apjáékkal ment nyaralni, az egész megye tudta már, hogy hová és mikor, annyira várta az utazást, telekürtölte vele az ovit, elmondta a zöldséges Csabinak, a Sparban a pénztárosnak, a DM-ben a pénztárosnak, a Libriben minden vásárlónak. Végre ott van, kapott új úszószemüveget, ma már valószínűleg pancsolt is a vízben. Egy nap telt csak el azóta, de ezalatt az egy nap alatt csak az jár a fejemben, mikor jön már haza, és hogy milyen nehéz lesz majd, mikor saját életbe kezd.
Pedig még hat éves sincs. Mostanában újra az ölembe ül, miközben wc-zem, ragad rám, mint fémpapír a Kinder tojásra, szóval elég messze van még az izgalmas önállóságtól, arról nem is beszélve, hogy annyira fosik a viharoktól, hogy újra együtt alszunk. Azt viszont őszintén bevallom, hogy ezt én bánom a legkevésbé, szóval mindezek ellenére is sokszor eszembe jut, milyen lesz, amikor elköltözik és a maga urává válik.
Még akkor is nehéz szívvel gondolok erre, ha sokszor az agyamra is megy. Jézusom, a világból ki tudnék szaladni, amikor milliomodszor is el kell mondanom, mosd meg a fogad, mosakodj meg, tedd a pizsamádat a helyére, pakolj el magad után. Amikor pont akkor megy kakilni és kiabál, hogy kész van, mikor könyékig vagyok a vacsorában. Robbanni tudnék, hogy hat éve törlöm a fenekét, hogy kb. három éve könyörgöm minden reggel azért, hogy ne az apja tempójában nyammogjon a reggelivel, hogy úgy ismétlem a menjünk már, induljunk már, hozd az alvós állataidat mondatokat, ahogy a rigók csiripelnek a mogyoróbokron. Hogy migrént kapok az idétlen rajzfilmfigurák hangjától (azt árulja már el valaki, hogy miért kell minden, de tényleg minden egyes mesében legalább egy karakternek fejhangon sipítoznia?), hogy sokszor két oldalt bírok csak olvasni esténként a meséskönyvből. Falnak megyek, mikor fél órával ebéd előtt találja ki, hogy éhes, hogy azonnal enni akar, de persze csak minden második étel ízlik neki, meg úgy egyáltalán, hogy ez van, az anyaság van és állandó, a percre se múló aggodalmával, hogy az elmúlt héten aggódtam a fogcsikorgatása miatt, szorongani kezdtem az iskolaválasztás miatt, hogy naponta szerzett új sebet, hogy napközben rendszeresen fut át az agyamon, nem fázik-e, nincs-e melege, felvette-e a sapkáját, ivott-e elég vizet, hogy istenem, bármennyire is fáraszt, egyszerűen megőrülök, ha nincs velem.
Egy nap telt csak el azóta, hogy idei első nyaralását tölti, mégis megállás nélkül nézem a kis videóit, könnyezve mosolyogva látom magam előtt, ahogy rohangál a kertben, ahogy napszőke hajával reggel megjelenik a nappaliban, ahogy az ölemben kotlik, ahogy szívja ki belőlem az erőt, és közben feltölt minden egyes, a tündér hangjával kimondott szavával, ahogy rázza a kis seggét, ahogy táncol, ahogy nevet, ahogy felidézem angyal illatát, ahogy tiszta szemével állja a tekintetemet, mikor megszidom, istenem, csak tudnék jó, még jobb anyja lenni.
Olyan, aki dühében nem dobja ki a porszívót az udvarra. Igen, így volt, hát…Kiment. Aztán eszembe jut, milyen okos, és ebből arra gondolok, talán mégsem vagyok olyan pocsék anya. Mert talán az én munkám is benne van abban, hogy ilyen kedves, lelkes, pozitív és barátkozó. Hogy bár undokul viselkedett, mikor Adri és Ákos itt volt, de az is csak azért volt, mert nem vele foglalkoztunk. Ő pedig megszokta a törődést, hiszen az anyja még akkor is az ölébe veszi, amikor a wc-n ül. Eszembe jut, milyen nyitott, milyen talpraesett minden szituációban. Hogy hányszor volt szülők nélkül szülinapi buliban, és mindenki úgy hozta haza, hogy büszkék lehetünk rá. Hogy van olyan anyuka, aki konkrétan azt mondta, őt látja legszívesebben a lánya mellett, mert Olívia jólnevelt és szófogadó.
Hogy mindezek ellenére mégsem egy unalmas kis pöfeteggomba. Hogy tele van élettel.
Elképzelem, ahogy tornádó módjára rohangál az udvaron, hogy mennyire tud idegesíteni, hogy öt percnél tovább semmi sem foglalja le, és hogy valójában mennyire rendjén van ez, és hogy milyen sokat várok néha tőle. Hallom, ahogy mondja, már olyan vészjósló hangsúllyal, hogy naaaa, anyaaaa, aztán hallom azt is, mennyit dicsérem. A próbálkozásáért, a kitartásáért, a gondolkodásáért, a figyelmességéért, az egyelőre még ritka szorgalmáért, hallom, ahogy bocsánatot tudok kérni tőle, hogy nem játszom neki az anyaistent, ahogy röhögünk együtt. Talán mégsem vagyok olyan rossz anya.
Drága teremtő, add, kérlek, hogy boldog és izgága legyen mindig, de tudjon lenyugodni, amikor arra van szükség, hogy mindig legyen ideje ugrálni a trambulinon, hogy legyen olyan sebe, ami egy életen át emlékezteti majd csodálatos gyerekkorára, add, uram, hogy jusson el a világ minden pontjára, hogy legyen bátor és kedves, amilyen Hamupipőke volt, hogy valóra váljon az összes és a legnagyobb álma is, hogy soha ne adja fel, csak olyankor, amikor fel kell adni, add istenem, hogy tudjon bocsánatot kérni és másoknak megbocsátani, hogy maradjon nyitott és pozitív akkor is, mikor mások zárkózottak, elutasítóak és negatívak vele.
És add, mindenség, hogy közben végig ott lehessek mellette. És ha már nem lehetek, ne is legyen rám szüksége többé.
Legutóbbi bejegyzések