Az én falumban megöltek egy embert

Közzétéve: 2019.07.15. | Kőváry Anett

Hetedikes, nyolcadikos koromban már megengedték anyámék, hogy kilencig “kint” legyünk. Így hívtuk csak: kint. Megyünk ki. Rendszeres nyáresti program volt a kimenés, aminek a csúcspontja volt az ABC-vel szemben, a Takarék lépcsőjén üldögélés. Szotyizgatás, sztorizgatás, menősködés. Ki bicajjal, ki gördeszkával, ki a maga bütykölt Simsonjával, Wartburggal; vámosiak, tolcsvaiak, és természetesen mi, liszkaiak. 

A falu sokáig a csonka toronyról, vagyis a római katolikus templom harangtornyáról volt híres, aminek a legenda szerint egy hatalmas vihar egyszer a Bodrogba fújta a tetejét, aztán nem építették újjá, hanem meghagyták az erődszerű formát. Meg persze Kossuth nagyszüleiről, sőt, vagyunk annyira büszkék, mi liszkaiak, hogy úgy tartjuk, valójában Kossuth Lajos nem is Monokon, hanem Liszkán született, postamester nagyapja házában vagy úton a házból Patakra. Meg amúgy benne voltunk Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényében is, még Olaszröszkeként.

Amikor kölyök voltam, még rendszeresen fürödtünk a Bodrogban, a falu felső szakaszánál, ahogy Patakról érkezik a folyó, az egyik hatalmas kanyarban mosott ki homokos partot a víz. Vasárnaponként csónakokkal mentünk át a “homokosra”, a kis borsodi Côte d’Azurre. Hosszú évekig állt Szerencsi bácsi az ABC pénztárjában, sötétkék vászon köpenyében, szemüvegével a homlokán, éles fejhangját még most is bármikor fel tudom idézni, pedig atyaúristen, legalább 30 év eltelt azóta, hogy utoljára hallottam. Jégkrémért Gyökérhez jártunk a kocsmába, sütizni a Presszóba vittek a nagyszülők, Iduka volt a vasboltos mindenes, nagyapám, Barna bácsi az öreg bakter, aki mindenki biciklijét megszerelte. 

Olaszliszkán éltem, Olaszliszkán nőttem fel. Gyermek- és fiatalkorom nagy részét az utcán lődörögve vagy biciklizve, csavarogva töltöttem, de soha, egyetlen percre sem féltem a faluban, amely az otthonom marad, amíg élek.

Még akkor is, ha néhány éve vér áztatja szeretett kisfalum nevét. 

2006. október 15-én azok is megismerték Olaszliszka nevét, akik sosem jártak még arra vízitúrázni, akik nem voltak ott borkóstoláson, akik nem kóboroltak a Zemplén lábánál fekvő faluban. 2006. október 15-én iszonytató hidegvérrel öltek meg egy ártatlan embert az addig ártatlan falumban. Emlékszem a napra, soha nem felejtem el: Olaszliszkán maradt szüleim épp meglátogattak a fővárosban, mikor elkezdtek jönni a hírek a történtekről. Ki volt az, ki vette fel a lányokat, kik voltak az elkövetők, mi miért és hogyan történhetett. Apámat még a rádióból is hívták, hogy mondja el, milyen amúgy Olaszliszka. 

Nagyjából 1200 lelkes falu a Zemplén és az Alföld találkozásánál, a Bodrog jobb partján. Nem túl vagyonos, de takaros település, tele becsületes, szorgalmas emberekkel, lelkiismeretes pedagógusokkal, jobbra vágyó vállalkozókkal, békére készülő nyugdíjasokkal, nagyokat álmodó fiatalokkal. És egy csapattal, akik olyan kíméletlenül, gondolkodás nélküli, még az állatiasnál is vadabb, elvakult, féktelen ösztönnel öltek meg egy ártatlan embert, hogy azzal nemcsak a szerencsétlenül járt, lelkiismeretes férfi családját, hanem egy egész falut tönkretettek. 

Olvasom a kommenteket az egyik elkövető szabadulásának hírével kapcsolatban: van, aki munkatáborba küldené az egész falut, a kollektív bűnhődés jegyében, más – nem helyi – arra buzdít mindenkit, kerülje el a 37-es főút melletti települést. Pedig Olaszliszka nem félelmetes hely. Tudom, mert ott nőttem fel. Apám még most is ott él, odamegyek haza, oda haza megyek, a gyerekem is harmadik otthonaként tartja számon a falut, melynek neve évek óta vérben ázik. 

Olaszliszkán nem eszetlen, könyörtelen gyilkos mindenki. Olaszliszkán nem vernek agyon minden egyes nap egy embert, Olaszliszkán nem csak vadállatok élnek. Az Olaszliszkán élők tizenhárom év távlatából is egyként szégyellik a történteket, azt, hogy az ő falujukban, az én falumban megöltek egy embert. Az Olaszliszkán élők, ha tehetnék, feltámasztanák Szögi Lajost, vagy legalább minden áldott nap bocsánatot kérnének gyermekeitől, családtagjaitól a történtek miatt. 

Nem, nem az Olaszliszkán élők édesapját verték agyon lányaik szeme láttára, de a gyilkosság, az azzal kapcsolatban érzett tehetetlenség, a döbbenet, a düh és a szégyen, a falu vérrel írt neve családok százait tette tönkre. Hiába a festői környezet, hiába a jobbnál jobb borok, hiába a vicces és kedves emberek, talán évtizedekig csak arról ismerik majd a települést, hogy ez az a hely, ahol egyszer megöltek egy embert. 

13 év börtön semmi egy igazságtalanul elvett életért, egy megnyomorított családért, egy tönkretett faluért, tudom. De eltelhet akár száz év is a rács mögött, sem annyi, de még a duplája sem hozza vissza a meggyilkolt édesapát, nem adja vissza a tragikus sorsú család nyugalmát, és nem mossa tisztára falu vérrel festett nevét. 

Pedig én nem abban a faluban nőttem fel és éltem, ahol megöltek egy embert…