Az egyedülálló szülővel csak a baj van

Amúgy se volt túl jó hangulatom, valahogy a gyerekemmel kettesben töltött hétvége már előre kiveszi minden energiámat, a tudat, hogy 48 órán keresztül, koncentráltan jönnek a feladatok és kötelességek, repült is a porszívó az udvarra, mikor idegességemben hobbisúlylökővé váltam valahol a lecsófőzés és a tovább tényleg halaszthatatlan minitakarítás között, de ez egy másik történet, szóval alapból egy kellemes feszültséggel kezdtem neki a szombatnak, aztán a játszótéren állva belémhasított a felismerés: az egyedülálló szülővel csak a baj van. 

Néztem a gyerekekkel érkező felnőtteket, 90 százalékban párok. Nagyobb részük egymáshoz se szól, kisebb részüknél az egyik megállás nélkül beszél, még kisebb részüknél sugárzik csak a kiegyensúlyozott harmónia. Mindegy is, hogy hogyan, de együtt vannak, párban, képeslapra illő idillben hozzák levegőzni a gyereket hétvégén, amire egyébként minimum világvégét jeleztek előre a meteorológusok, látom is magam előtt, ahogy az évekre felhalmozott konzervek közül végül kihámozták magukat a családok, mert hiába várták az armageddont, még a füvet is alig nedvesítette be az a gyenge kis eső, ami szinte már szánalomból hullott alá. Szóval ültek, álltak, vagy homokoztak hármasban, négyesben, ötösben, én meg néztem a vadló módjára rohangáló gyerekemet, egyedül, végiggondoltam, mi mindent kell még csinálnom, ha hazamegyünk, egyedül, és akkor jöttem rá, hogy talán ez mindig így marad, mert az egyedülálló szülővel csak a baj van.

Eleve ugye az egyet fizet, kettőt (gyerekek számától függően változhat) kap akció miatt, ami nem időleges és nem opcionális, konstans és állandó: gyerekből nem lesz kevesebb, aki tehát vinni akarja a szülőt, annak vinnie kell a gyereket is.

És tegyük szívünkre a kezünket: kevesen vagyunk, akik arról álmodunk, hogy más, hogy egy idegen gyerekét neveljük, gondozzuk, még akkor is, ha az egyedülálló szülők legkevésbé sem pótapát/anyát keresnek a gyereküknek, annál is inkább társat maguknak.

Legyen akármilyen nemes lélek is a vénülő testünkben, más gyerekét szeretni, vagy legalábbis kötődni hozzá, nos, ahhoz legalább mondjuk olyan tünemény gyerek kell, mint az enyém, vagy pedig olyan mindent elsöprő, elfogadó, feltétel nélküli szerelem és intelligencia, amivel – kéz megint a szívre – nem túl gyakran találkozni. 

Meg aztán minden egyedülálló szülőhöz tartozik legalább egy ex, és vele legalább egy súlyos sztori. Szerencsés esetben nem gyakorló elmebeteg vagy szabadlábon járkáló pszichopata, de tapasztalatból mondom, az is nagyjából tízből kétszer fordul elő, hogy minden probléma nélküli legyen a kapcsolat a gyerek múltban ragadt másik szülőjével.

Szóval ott járunk, hogy minimum egy leválaszthatatlan gyerek, plusz minimum egy ex, máris négyen egy olyan kapcsolatban, melyben ideális esetben két fő a maximum. 

Aztán meg ott vannak az egyedülálló szülők akaratlanul kifejlesztett, már-már szuperképességei. Az egyedülálló szülő helyzetéből adódóan kénytelen egyszerre anya és apa is, sőt, nagymama és nagypapa is lenni. Az egyedülálló anya fest, szerel, barkácsol, az egyedülálló apa süt, főz, jelmezt varr, nincs feladat, vagy tényleg csak nagyon kevés, amit ne oldanánk meg mi magunk, egész egyszerűen mert a szükség nagy úr, vagy mondhatnám úgy is, hogy mert más rohadtul nem csinálja meg. Kinek kell egy olyan ember, aki mindenhez, mindenhez is ért, aki megszokásból megcsinál mindent, aki – szintén megszokásból – csak azzal elégedett, amit ő maga csinált meg. Pedig az egyedülálló szülőnél kevesen szeretnék jobban megosztani a feladatokat, ez viszont pont olyan távoli álomnak tűnik, mint az, hogy egy hétvégén keresztül minden étkezés minden fogásával elégedett legyen a gyerekem. 

Egy egyedülálló szülő életritmusa, viszonya a gyerekével, gyerekeivel, masszív és megbonthatatlan, mint a hétvégi itéletidő bejelentésekor bebetonozott ablak. Valójában viszont csak masszívnak és megbonthatatlannak tűnik, mert az évek alatt akaratlanul is idomult a kapcsolat a körülményekhez. Hiszen nem lehet az ajtót örökké tárva-nyitva tartani, hátha belép rajta valaki, legyen az csak zárva, nehogy valami váratlan huzat felforgasson mindent. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincs meg az ajtó kulcsa valamelyik lomos fiók mélyén. De kinek van kedve egy használaton kívülinek tűnő ajtó előtt topognia, mennyivel könnyebb beosonni azon, amelyik nyitva van? 

És hát ott van ugye, hogy az egyedülálló szülőt vagy elhagyták, vagy ő hagyott el, mindkét esetben rizikófaktor, mert vagy ő nem elég jó, vagy neki nem elég jó senki. Ebből szinte magától jön, hogy az egyedülálló szülő bátor, egyszerűen mert kénytelen az lenni, a bátor ember pedig kurva félelmetes tud lenni, mert megy a vágyai után, nem alkuszik meg, így pedig könnyen szembesít másokat hibáival, gyengeségeivel. 

Az egyedülálló szülővel csak a baj van, tudom, három éve vagyok egyedülálló szülő. És bár időnként agyonnyom az egyedülálló szülőség súlya, soha életemben nem voltam ennyire szabad, bármilyen nehéz is néha szabadnak lenni.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry