Szombaton meghalt egy fiú

Hétfő-kedd környékén felkaphatta a hátizsákját, az utazós kisbőröndjét, amibe korábban hanyagul, olyan kölykösen dobálta be a csapatruháit, meg néhány civil cuccot arra az esetre, ha esetleg esténként bemennének a városba. Jó, jó, persze, írok majd, de minden rendben lesz, ne aggódj – ilyesmit vethetett oda az anyjának a válla felett, amikor kiszállt a reptéren a kocsiból. Talán lőtt egy szelfit a repülő lépcsőjén, végigröhögte az utat a többiekkel, nagyjából szerdán nekiláthatott a csapattagokkal felépíteni a boxukat, kipakolta a gumikat, ellenőrizte őket, megcsinált minden rábízott feladatot, majd izgatottan várta a versenyhétvégét, idén már hatodszor. 

Biztosan imádta a munkáját. Álmai voltak, egyszer talán a Forma-1-ben akart dolgozni, de az is lehet, hogy ragaszkodott a túraautózáshoz, talán csapaton belüli előrelépésre vágyott. Ahogyan minden autósport-fertőzöttnek, neki is megremegett a gyomra, amikor az első szabadedzés előtt felbőgtek a motorok, ahogy felsikított a boxutca nyitását jelző sziréna, kellemes izgalom járta át az égett gumi szagától, és minden dobogónak úgy örült, mintha ő vitte volna célba az autót. 

Forró szombat végén is a munkáját végezte, precízen, jókedvűen, a többiekkel viccelődve, a napi eseményeket elemezve. Váratlanul rosszul lett. Előbb a pálya ügyeletes orvosa, majd a helyi ambulancia, végül a mentősök próbáltak segíteni rajta. Hiába tettek meg mindent, szombaton meghalt egy fiú az egyik WTCR-garázsban. 21 éves volt. 

Nem ismertem őt, de biztosan láttam. Talán össze is néztünk párszor, talán köszöntünk is. Ugyanaz volt a szenvedélye, ami nekem. Ugyanolyan izgalommal vágott neki minden versenynek, mint én. Ugyanolyan sok álma lehetett, mint nekem. 

Érdekes, ha egyszer közel kerül az ember a halálhoz, onnantól kezdve megérzi azt. Megérkezésem másnapján írtam róla, milyen törékeny az élet, milyen fontos mindent belerakni minden pillanatba. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de amikor péntek délelőtt megérkeztem a pályára, átfutott az agyamon, vajon mi a protokoll a WTCR-ben, ha valaki meghal. Ahogy jött, úgy ment is a gondolat, hogy honnan és hová, fogalmam sincs, de így visszagondolva már értem, hogy egyszerűen egy idő után meg lehet érezni a halált. 

Néztük, ahogy megérkezik az egyik mentőautó, majd a másik, rosszullét, legyintettük magunkat nyugtatva, legrosszabb esetben szívroham, elviszik, jobban lesz, jövő héten mehet haza. Legbelül mégis éreztem, hogy itt most nagy a baj, itt most egy élet elillant. 

Jól éreztem. Szombaton meghalt egy fiú.

Aznap még vigyorogva ment ki a rajtrácsra, másnap a teljes mezőny, kis túlzással egy egész város emlékezett rá egy percnyi fájó, szívszaggató, borzalmasan hangos csönddel.

Ilyen csöndet életemben nem éltem át. Nem zúgtak a motorok, nem morajlott a rajtrács, nem nevetgélt a tömeg. Ott egy percig mindenki a fiúra gondolt, aki meghalt szombaton. Egy percre mindenki végiggondolta, milyen illékony az élet. Egy percre elnémult a szél is, egy percre még a madarak is elhallgattak. Egy percre olyan hangos csönd borult erre a különös világra, ami minden versenyautó hangját elnyomja. Egy percre mindenki arra gondolt, egy szombaton ő is meghal majd.

Aztán beleüvöltött a boxutca szirénája a súlyos csöndbe.

Mert el kellett rajtolni. Akkor is, ha szombaton meghalt egy fiú.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry