Szombaton meghalt egy fiú

Közzétéve: 2019.07.08. | Kőváry Anett

Hétfő-kedd környékén felkaphatta a hátizsákját, az utazós kisbőröndjét, amibe korábban hanyagul, olyan kölykösen dobálta be a csapatruháit, meg néhány civil cuccot arra az esetre, ha esetleg esténként bemennének a városba. Jó, jó, persze, írok majd, de minden rendben lesz, ne aggódj – ilyesmit vethetett oda az anyjának a válla felett, amikor kiszállt a reptéren a kocsiból. Talán lőtt egy szelfit a repülő lépcsőjén, végigröhögte az utat a többiekkel, nagyjából szerdán nekiláthatott a csapattagokkal felépíteni a boxukat, kipakolta a gumikat, ellenőrizte őket, megcsinált minden rábízott feladatot, majd izgatottan várta a versenyhétvégét, idén már hatodszor. 

Biztosan imádta a munkáját. Álmai voltak, egyszer talán a Forma-1-ben akart dolgozni, de az is lehet, hogy ragaszkodott a túraautózáshoz, talán csapaton belüli előrelépésre vágyott. Ahogyan minden autósport-fertőzöttnek, neki is megremegett a gyomra, amikor az első szabadedzés előtt felbőgtek a motorok, ahogy felsikított a boxutca nyitását jelző sziréna, kellemes izgalom járta át az égett gumi szagától, és minden dobogónak úgy örült, mintha ő vitte volna célba az autót. 

Forró szombat végén is a munkáját végezte, precízen, jókedvűen, a többiekkel viccelődve, a napi eseményeket elemezve. Váratlanul rosszul lett. Előbb a pálya ügyeletes orvosa, majd a helyi ambulancia, végül a mentősök próbáltak segíteni rajta. Hiába tettek meg mindent, szombaton meghalt egy fiú az egyik WTCR-garázsban. 21 éves volt. 

Nem ismertem őt, de biztosan láttam. Talán össze is néztünk párszor, talán köszöntünk is. Ugyanaz volt a szenvedélye, ami nekem. Ugyanolyan izgalommal vágott neki minden versenynek, mint én. Ugyanolyan sok álma lehetett, mint nekem. 

Érdekes, ha egyszer közel kerül az ember a halálhoz, onnantól kezdve megérzi azt. Megérkezésem másnapján írtam róla, milyen törékeny az élet, milyen fontos mindent belerakni minden pillanatba. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de amikor péntek délelőtt megérkeztem a pályára, átfutott az agyamon, vajon mi a protokoll a WTCR-ben, ha valaki meghal. Ahogy jött, úgy ment is a gondolat, hogy honnan és hová, fogalmam sincs, de így visszagondolva már értem, hogy egyszerűen egy idő után meg lehet érezni a halált. 

Néztük, ahogy megérkezik az egyik mentőautó, majd a másik, rosszullét, legyintettük magunkat nyugtatva, legrosszabb esetben szívroham, elviszik, jobban lesz, jövő héten mehet haza. Legbelül mégis éreztem, hogy itt most nagy a baj, itt most egy élet elillant. 

Jól éreztem. Szombaton meghalt egy fiú.

Aznap még vigyorogva ment ki a rajtrácsra, másnap a teljes mezőny, kis túlzással egy egész város emlékezett rá egy percnyi fájó, szívszaggató, borzalmasan hangos csönddel.

Ilyen csöndet életemben nem éltem át. Nem zúgtak a motorok, nem morajlott a rajtrács, nem nevetgélt a tömeg. Ott egy percig mindenki a fiúra gondolt, aki meghalt szombaton. Egy percre mindenki végiggondolta, milyen illékony az élet. Egy percre elnémult a szél is, egy percre még a madarak is elhallgattak. Egy percre olyan hangos csönd borult erre a különös világra, ami minden versenyautó hangját elnyomja. Egy percre mindenki arra gondolt, egy szombaton ő is meghal majd.

Aztán beleüvöltött a boxutca szirénája a súlyos csöndbe.

Mert el kellett rajtolni. Akkor is, ha szombaton meghalt egy fiú.