Nem betegség, nem fertőzés – a gyász belülről

Bármennyire is tűnjön unalmasnak a téma, nem lehet eleget beszélni, írni róla. Mert előbb-utóbb mindannyiunk életében megjelenik közvetve vagy közvetlenül, és mert még mindig képtelenek vagyunk mit kezdeni vele, mert még mindig tabunak számít, és mert még mindig úgy kezeljük, mintha fertőző betegség lenne. Pedig a gyász nem az. 

Lassan két éve vesztettem el az édesanyámat, aki rendszeresen olvassa az oldalamat, az nagyjából tudja, milyen mélységeket és szélsőségeket éltem meg azóta. Az elmúlt néhány hónapban azonban valahogyan sikerült látni a nagyobb képet, sikerült kicsit eltávolodni, és sikerült látni azt is, hogy még mindig mennyire bambák és esetlenek az emberek, amikor ez a téma szóba kerül. Én is az lettem volna, ha nincs egy tapasztalt barát, aki végigvezet ezen a kiszámíthatatlan, fájdalmas és ijesztő úton. Tudom ugyanakkor, hogy nem mindenkinek van segítsége, ezért született ez az írás, ami – bármilyen sután hangozzon is – egyfajta útmutató, hogy tudd: mi vár rád, mi történik veled (vagy hozzátartozóddal), és főleg, hogy tudd, nem vagy egyedül. 

Ha te gyászolsz

Ha te vagy az, aki elvesztette hozzátartozóját, érdemes felkészülnöd rá, hogy akár a pokol is lehet az, ami rád vár. Nem törvényszerű, hogy a legnagyobb mélységekbe is eljuss, ez nagyban függ természetesen a személyiségtől, az elhunythoz fűződő kapcsolat minőségétől, az önismeret, önazonosság mértékétől, valamint attól is, hogy kapsz-e, igényelsz-e segítséget. A legrosszabbra készülni azonban nem árthat, de megint hangsúlyozom, minden gyász más, így pedig előfordulhat, hogy könnyebben átjutsz a mélypontokon, mint más. 

Az öt szakasz

A fájdalom és a veszteség mértékétől függetlenül az esetek nagy részében minden gyászoló átmegy a gyász öt szakaszán, amit nálam hozzáértőbbek fogalmaztak meg. Ez az öt szakasz a tagadás és az izoláció, ami az agy automatikus védekezésének is felfogható; a harag, ami irányulhat akár az elhunytra is, vagyis teljesen normális, ha gyűlölöd a szerettedet, amiért elhagyott, de akár önhibáztatás is előfordulhat; az alkudozás, vagyis a “mi lett volna, ha” kezdetű mondatok segítségével a valóság képzeletbeli átalakítása; depresszió – ez magáért beszél, a tudatos emlékezés segítségével, a veszteség fokozatos elfogadásával csökken a gyász tüneteinek intenzitása, és a depressziós tünetek erősödnek; elfogadás – megszűnik az érzelmi hullámzás, elmúlnak a testi vagy pszichoszomatikus tünetek, megkezdődik egy új élet kialakítása, már az elhunyt nélkül. 

Szubjektív tényezők

A fenti, általánosnak mondható öt szakasz nemcsak a gyász egész ideje alatt van jelen, de elemei akár napi szinten is megjelenhetnek, váratlanul, váltakozva. A fájdalom mellett a kiszámíthatatlanság az, ami igazán nehézzé teszi ezt az időszakot, mert a legnagyobb tudatosság, a legmélyrehatóbb terápia ellenére sem lehet kiszámítani, mikor milyen hangulat talál a gyászolóra, és hogy az meddig tart. 

Szélsőséges érzések

Az elmúlt majdnem két évben nem igazán volt olyan érzelem, amit nem éltem volna meg. Voltam végtelenségig elkeseredett, szomorú, csalódott, dühös, de megmagyarázhatatlanul boldog, szinte euforikus állapotban repkedő, meghatódott, tevékeny, eltökélt is. Egy idő után kialakult ezek váltakozásának ritmusa, így kellő odafigyeléssel nagyjából tudtam, hogy épp rosszabb időszakban vagyok, amit általában egy jobb periódus követett. Eleinte ijesztőnek tűnt a halálfélelem, és a könnyekig érő romantikus meghatódás is, de egy idő után elfogadtam, hogy ez egyszerűen csak megtörténik velem. 

Elszigetelődés

Ahogyan a befelé fordulás is. Talán vannak, akik inkább mások társaságát keresve próbálják megélni a nehéz pillanatokat, de jellemzőbb az elszigetelődés, a külvilág kizárása, a befelé figyelés, az élet értelmének keresése. Nehéz kimozdulni, főleg eleinte, amíg friss a seb és az élmény, olyan, mintha kívülálló lenne az ember egy furcsa moziban, ezért egy idő után egyáltalán nem is vágyik társaságra, csak saját gondolataival, démonaival szeretne megküzdeni. Ettől kívülről undoknak, elutasítónak tűnhet az ember, ítélkezés helyett azonban a legjobb éreztetni vele: mellette vagyunk, ha szüksége van ránk (erről bővebben egy következő írásban). Főleg a depressziós időszakban jellemző ez a társaságkerülés, ilyenkor előfordulhat karrierbeli mélypont is, én például gyakran képtelen voltam az írásra, nem voltak gondolataim, elkerült a kreativitás, annyira nagy volt a harc legbelül.

Családi viták

Az elhunyt távozásával természetesen átrendeződnek a családi viszonyok. Nálunk egyértelműen anya volt a kohéziós erő, amióta nincs, kicsit mindenki keresi a helyét, több-kevesebb sikerrel. A veszekedések, viták szinte elkerülhetetlenek, van ezeknek egyfajta feszültségoldó szerepük, de egy idő után talán minden beáll egy új rendre, amiben lehet, hogy nagyobb távolság születik, mint amekkora korábban volt. 

Emberi kapcsolatok átrendeződése

Röviden összefoglalva: ha szépen megélt a gyász, ha alaposan megélt a gyászfolyamat, akkor annak végén a gyászoló minden korábbinál erősebb és megbízhatóbb szimattal áll emberi kapcsolataihoz. Nem mindenki alkalmas rá, hogy végigkísérjen egy-egy barátot a gyászban, hagytak el engem is a gyászomban, hagytam el én is mást a gyászában, ez is mutatja, hogy olyan életszakaszról van szó, ami az élet tényleg minden területére hatással van. A legpontosabban úgy tudnám megfogalmazni, hogy a gyász felnyitja az ember szemét, megtanuljuk látni a kamut, a hamisat, a hazugot. Onnantól kezdve, hogy először találkozol testközelből az elmúlással, jó eséllyel nem kérsz többé felszínes és álságos kapcsolatokból, legyen szó baráti, munkahelyi vagy családi kötődésről. Akarsz és tudsz is kiállni magadért, nem tartasz többé mások véleményétől, reakciójától, ha úgy érzed: egy kapcsolat nem épít, nem támogat, nem tölt, akkor lelkifurdalás nélkül el tudod engedni. Mint egy nagylyukú szűrő, amin tényleg csak az marad fent, ami fontos, értékes és szükséges. 

Képzelt betegségek, pánikrohamok

Nem tudom megszámolni, hányszor éreztem csomót a mellemben, hányszor diagnosztizáltam magamon az agydaganat vagy bőrrák tüneteit, csak azért, mert anyának az volt. A félelmetes szorongás képzelt betegségek formájában próbált utat törni magának, ami aztán újabb szorongásba torkollott. Éjszakákon át kutattam nemlétező betegségem tüneteit, zokogva hívtam a barátnőmet, hogy ez már a vég és haldoklom, vele szerencsére mindig időben elcsíptük az ügyet, és nem hagytuk elhatalmasodni. Ez csak az elméd játéka – mondta mindig higgadtan, és egy idő után már én magam is képes voltam felismerni az őrület kezdetét, olyankor rettegve, remegve, mégis határozottan csaptam le a laptopomat és hagytam abba az öndiagnózist. A pánikrohamokkal már nem volt ilyen könnyű: először az anya halála utáni első hazautazás, vagyis az első szembesüléskor jelentkeztek. Éjszakai pánikroham, reggeli pánikroham, hetekig tartó pánikroham formájában. Mindezekre a terápiás kezelés volt az egyetlen gyógymód, a szembesülés a mélyre elnyomott érzésekkel, hogy fáj, hogy ijesztő, hogy dühítő, hogy félelmetes.

Személyiségváltozás

Írta egyszer valaki az elmúlt majdnem két év alatt, hogy mikor leszek már a régi, és hogy miért fáj nekem ennyire, ha egyszer ambivalens volt a kapcsolatom anyámmal. Ilyet csak az kérdez, aki még nem élt át hasonlót. Soha nem leszek már a régi, teljesen új emberré lettem, és pontosan azért volt ilyen nehéz és küzdelmes ez az időszak, mert egy az anyámhoz fűződő kapcsolatomat vívódások, vegyes érzelmek, ellentmondások uralták, és mert halálával lett végleges számomra, hogy soha nem lehet már a viszonyunk jobb, vagy olyan, amilyenre vágytam volna. Pontosan azért küzdelmes egy ilyen kapcsolatban bekövetkező halál utáni gyász, mert elrendezetlen marad, mert el kell fogadni, hogy nem lehet megoldani, hogy az elmúlással együtt itt az igazi tehetetlenség, hogy mert bármennyire is sok volt a vitánk, mégis elvitte magával azt a biztonságérzetet, amit egy édesanya jelent a gyerekének. Megváltoztam, más ember lettem. Hogy jobb, vagy rosszabb, mindenki máshogy látja, máshogy ítéli meg, szíve joga is mindenkinek. Én magam úgy érzem, értékes tapasztalataim lettek, egyenesebbé és bátrabbá váltam, miközben továbbra is gyakran uralkodik el rajtam a rettegés, hogy mi lesz ma, mi lesz holnap, mi lesz, ha vége. Egy biztos: nem akarok, nem is lehetek már olyan, amilyen az anyám halála, vagyis életem legnagyobb traumája előtt voltam. Hogy ez kifelé arroganciának, nagyképűségnek, ridegségnek, befelé fordulásnak látszik-e, különösebben nem foglalkoztat. Csak azzal törődöm, hogy a saját békémet megtalálva és megtartva olyan anyja tudjak lenni magamnak és a lányomnak is, amilyet magamnak szerettem volna. 

A következő írásomban próbálok majd segíteni abban, hogyan tudsz gyászoló közeli hozzátartozódnak segíteni. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s