Így ne légy önmagad!

Már megint egy borzasztóan kártékony, első ránézésre jópofának tűnő kampány. A légy önmagad, fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, vállald fel magad narancsbőrösen, dagadtan, löttyedt seggel és lufi hassal üzenete helyett hirdethetnénk akár azt is, hogy ne tégy magadért semmit, és akkor kurva bátor leszel.

Nem hiszek a tökéletességben. Aki követi az írásaimat, az ezt pontosan tudja. Hiszek viszont a fejlődésben, legyen az lelki, szellemi vagy testi szintű folyamat. Hiszek abban, hogy az embernek fel kell ismernie a korlátait, és amikor azok megvannak, akkor neki lehet állni a feszegetésüknek és átlépésüknek. Elhanyagolt aputesttel, karfiolos combbal és térdig érő hassal a nyilvánosság elé állni, és afféle Jeanne d’Arc-ként kardot kivonva élére állni az önelfogadás hazug forradalmának, pontosan egyenlő azzal, mintha két tálca gyorséttermi hamburgerrel az ölünkben, pacalfoltos atlétával, az állunkon csurgó zsírral ordítanánk a világba, hogy mi bizony merünk önmagunk lenni.

Nincs tökéletes testem, soha nem is volt az, voltak is, vannak is komplexusaim, és 37 évesen még mindig küzdök az önelfogadással. De naponta köpném magam – és ami nagyon fontos: a lányomat is! – szembe, ha az ügyet megoldanám azzal, hogy minden edzés, minden átgondolt és tudatosan megtervezett egészséges, diétás falat elkészítése helyett nagyot legyintve lehuppannék a kanapéra, és a mellemet döngetve ismételgetném, hogy akkor mostantól elfogadom magam, és ettől kurva menő vagyok.

Van narancsbőröm, sok mindennel próbáltam eltüntetni, naponta edzek, rendszeresen jógázom, de az anyagcserém egyszerűen lelassult így negyvenhez közel, plusz a hasam sajnos határozottan emlékezetébe véste, hogy egyszer egy majdnem négykilós gyereket ölelt körül. Vagyis vannak olyan testrészeim, amik talán már sosem lesznek olyanok, mint huszonéves koromban voltak, de eszembe se jutna megvonni a testemtől mindazt, ami jár neki. És nem feltétlenül azért, mert elégedetlen vagyok azzal, amit a tükör mutat, hanem mert érzem, tudom és tapasztalom, hogy sokkal inkább kényeztető és hatékony egy átgondolt étrend, egy szigorúan végigvitt edzésrend, mint kétpofára falni a vajas croissant-t.

Nem tökéletes a személyiségem sem, nem is akarom, hogy az legyen, de dolgozom rajta, hogy egyensúlyban legyen árnyékos és fényesebbik oldalam. Mondhatom, hogy tréningezem a lelkemet ugyanúgy, mint az elmémet, és ezzel kapcsolatban se jutna eszembe soha feltenni a kezemet, mondván, ez vagyok én, elfogadom magam, és pont, bassza meg mindenki, akinek valami nem tetszik bennem.

Csüngő férficsöccsel, hőlégballonra felfúvódott hassal a címlapokra kerülni nem önazonosság, nem is erő, de legkevésbé sem bátorság. Ez egyszerűen lustaság, ami ráadásul egy már-már katasztrofális üzenetet közvetít mindenki felé, aki egészségtelenül elhízott. Aki a bátorság álcájába csomagolva vállal fel egy ilyen propagandát, az akkor ne dolgozzon a pszichéjén, elméjén, személyiségén, karrierjén se, ne akarjon fejlődni, ne járjon terápiára, hanem fogadja el magát szellemileg is olyannak, amilyen.

A test miért kivétel? A testtel miért lehet mostohán bánni? Miért bátor az, aki elhanyagolja magát? Ilyen erővel akkor ne járjunk orvoshoz sem, mert csak a gyávák kérnek segítséget? Az igazán tökösek szarnak rá, ha rohadni kezd a bőrük, ha valahol valami kinő, eltörik, megdagad? Fogadd el magad, azt’ kész?

Ezek a kampányok hátborzongatóan kártékonyak, mert felmentést próbálnak adni az egészséges létbe fektetett energia és munka alól.

Senkinek sem kell szégyellnie magát azért, mert kövér, lóg a hasa, puha a feneke, hanem azért kell szégyellnie magát, ha nem tesz semmit ezek ellen.

Nem, nem tökéletesnek, vékonynak, narancsbőrmentesnek és kockahasúnak kell lenni, hanem ki kell hozni magunkból a maximumot. Ha ez nincs meg, ha csak a kurva hangos és babaolajjal bekent önfelvállalás van, az nem fejlődés, az egy büdös nagy kamu, egy ordas nagy megúszás. De persze könnyebb egy fotósorozattal és kampányszerű mondatokkal körbeturnézni a sajtót, mint mondjuk ráfeküdni a komoly életmódváltásra. Plusz, ha valaki azt hirdeti, hogy nem akarja megmondani másoknak, mit tegyenek, azért azon elgondolkodhatna, milyen negatív üzenete lehet mindannak, amit maximum hangerővel próbál hirdetni.

Nem kell tökéletesnek lenni. A fejlődést kell keresni, akárhány kilósan is.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry