Titkolni kell, ha újjászületnél

Lehetne gondosan összegyűjtött rímekbe szedni, vagy feszesen szerkesztett bekezdéseken át sorolni, hogy persze, az ember erős, meg hogy minden elmúlik, hogy a küzdelem és a szupervumenség, hogy egy anya úgyis összeszedi magát, végtelenségig jöhetnének a motivációs közhelyek, csakhogy egyetlen dolog nem lenne bennük: az igazság. Az igazság arról, hogy van, amikor nem múlik el a rossz időszak, hogy néha a mélypont egyre csak mélyül, és hogy igenis van, amikor nem, nincs kiút vagy van, de ordas nagy dugóval, és nem gyengeségből, nem mártírságból, nem nyafogásból, nem hisztiből vagy depresszióból, hanem csak úgy egyszerűen jön egy végtelennek tűnő negatív hullám, ami valahogyan, tényleg észrevétlenül spirállá alakul, és húz, csak húz, csak húz, csak húz le a mélybe.

Lehetne írni, hogy utolsó erejével úgyis összekaparja magát az ember, lehetne írni, hogy négy-öt hét lejtmenet még nem a világ vége, meg a hit, az erő, a feladat, fantasztikusan hangzó, már-már fennkölt rövid szavak, de az igazság az, hogy van olyan, hogy valahogy megindul a gyorsvonat és valami brutál ijesztő pályán robog, nem lassít, nem kanyarodik, csak rohan, ráz és zakatol, és hiába akarok kiszállni, nem találom a vészféket. 

Lehetne írni, hogy akkor is összeszedem magam, bármi áron, de akkor sem megy, ha milliószor írom is le, és hiába akarom összeszedni magam, van olyan, hogy egyszerűen nem megy. És a nem megy ebben az esetben kimeríti a nem menés fogalmát. De erről nem szabad beszélni. Ezt nem szabad mondani.

Kussolni kell róla, hogy szarul vagy, hogy hetek óta szarul vagy, hogy életedben eddig talán csak egyszer voltál hasonlóan szarul, mert szarul lenni nem szabad.

Mert ott a gyereked, szép vagy, fiatal és egészséges, nem lehetsz rosszul, ahhoz minimum halálos betegség kell, bedőlt devizahitel, munkanélküliség, eleve a szarul léthez mindig kell indok, mert ha nincs, akkor az csak hiszti és picsogás, mert olyan nem lehet, hogy valaki csak úgy valamitől, valahogyan szarul lesz, másfél éve halott anya nem lehet már indok, mennyi idő eltelt már, lépj túl rajta, engedd el, nézz a szép gyerekedre, az xs-es farmerodra, a szép albérletedre,

igen, van az, hogy megvan minden, mindenből elég van, valami mégsem jó, hogy szar anya vagyok, szar nő és szar ember, hogy gyenge vagyok, mihaszna és arrogáns, hogy idegesít minden és mindenki zavar, de leginkább önmagam, hogy nem jó itt bent lenni, pedig akarom, hogy jó legyen, hogy tényleg úgy érzem, megőrülök, miközben tudom, hogy senki nem segíthet, de most valahogy én magam sem,

van, hogy nincs elég ima, nincs elég könyörgés, nincs, valahogy elkerül az irgalom, tudom, hogy te is vagy így, meg a másik kocsiban a nő melletted, a biztonsági őr a szupermarketben, a kertészetben az eladó, az edző, az óvónő, mind vagyunk néha csak úgy kurva szarul, mert van, igen van az, hogy csak úgy mindennapossá válik a szorongás, jelentől, jövőtől, múlttól mindentől, hogy a plafonig ér a tiszta ruhák hegye a fotelban, a koszosaké a szennyestartó mellett, hogy elfelejtődik a két másodperce hallott információ, hogy hiba hiba hátán jön, hogy minél jobban akarom csinálni, annál rosszabbul sikerül, hogy nem tudok ébren maradni, de aludni sem, hogy nem jön könny, se nevetés, hogy egy kicsit megszűnni lenne jó, és folytatni azután, hogy minden kisimult. 

Mind vagyunk így, de titkolni kell, mosolyogni, mert szarul lenni az kellemetlen, az feszengő, az gyengeség, mit mondasz annak, aki szarul van, ne légy szarul, meg is van oldva, de mégis szarul maradsz, ettől még szarabbnak érzed magad, lehetne írni pedig, hogy de mégis miért vagy szarul.

Lehetne írni, hogy minden rendben van, meg forever faith és persze blessed, lehetne írni, hogy bezzeg én háborúban is, szerelemben is, árvízben is, zivatarban is, hurrikánban is, lehetne posztolni mindennapi mosolyt az instára, lehetne írni a facebookra, hogy hashtag supermom, lehetne úgy tenni, mintha nem létezne a csak úgy baj, az indokolatlannak tűnő fájdalom, lehetne írni, hogy boldog vagyok always, lehetne játszani a hibátlan életet, lehetne lelkifurdalást kelteni másban, hogy én bezzeg tűzön is és vízen is át, lehetne beleszelfizni a nagy csatába, hibátlan frizurával.

vagy lehetne egyszerűen csak megadni magam. 

Lehetne azt is, hogy nem csapkodom tovább magam körül a vizet, hanem felfekszem megadón az áramlatra, lehetne belehuppanni a cigiszagú, kopott kordbársony ülésbe a vonaton, hagyni, hogy robogjon velem amerre csak akar, lehetne kicsit megengedni, hogy igen, most nekem is pokoli szar, lehetne, igen, csak az a kurva minta, a hozott anyag, a megszokás, hogy menni kell, hogy erős vagyok, mert másnak könnyebb, ha erősnek tud, mondják, hogy 95 százalékban mintáinkból állunk, a minta pedig nem enged, szenvedtet csak, és hiába küzdök ellene, pedig milyen jó lenne csak úgy hagyni, hogy húzzon le az örvény, amilyen mélyre csak tud, hogy aztán

kiköpjön újjászületve.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry