Van, hogy semmi nem megy

Teljesen felesleges lenne úgy tenni, mintha az, aki időnként különböző írásokban nyilvánul meg, tökéletes életet élne. Főleg akkor, ha az illető épp mindig az igaziság, a valódiság mellett áll ki, és a gyomra felfordul az álságosság, hamisság láttán. Nem megélni a hullámvölgyeket, azt mutatni, hogy mindig minden szép és happy, és hogy a legrosszabbon is át, méghozzá tökéletes fogsorral kacagva, az pont olyan kamu, amitől a hideg ráz.

Beleállni, hogy hetek óta két épkézláb gondolat nem volt képes megfordulni a fejemben, na az, az sokkal inkább én vagyok.

És ez történt. Megint.

Van, amikor az önbasztatás eléri azt a pontját, hogy az ember kicsi híján megsemmisíti önmagát. Vannak, akik szinte már művészetként tudják ezt tolni, természetesen, legnagyobb szerencsémre én is közéjük tartozom, és most remélem, hogy sikerült az iróniát jól érezhetően elrejteni a szavak között. Vannak hetek – szerencsére talán egyre rövidebbek -, amikor egyszerűen nem megy. De semmi a világon. 

Nem megy a munka, nem megy az írás, nincsenek hasznos gondolatok, csak olyanok, amikkel még mélyebbre tudja taszítani magát az ember az örvényben. Olyanok, hogy na ugye, ezt is elkúrtad, megint. Olyanok, hogy semmi hasznod, meg amúgy sem főztél már megint hetek óta, a játszóteret is kijátszottad, habár ebben az időjárás is neked dolgozott. Hogy téged nem lehet szeretni, meg veled mindig csak a baj, hogy látod, megint nem kellettél eléggé, meg a rossz és meggondolatlan döntéseid, meg egyébként is sírba viszel mindenkit magad körül. 

És nem vagy jó gyerek, jó felnőtt, nem vagy jó anya, jó nő, jó újságíró, nem vagy jó ember.

Az ilyen időszakokban nem megy a jóga, sem gyakorlás, oktatás szintjén meg aztán pláne nem, nem megy a gyereknevelés, nem sikerül a smink, nincs kreatív étel, hiába nézzük igazi rajongóként a Konyhafőnököt, nem lesz jól beszárítva a haj, képtelenség felszámolni a káoszt a gyerekszobában, a fürdőszobában, az agyamban és a lelkemben még annyira sem, nem fogynak a tiszta ruhák a szárítóról, a koszosak a szennyesből, a se nem elég koszosak, se nem elég tiszták meg a fotelből. Nem megy a kertészkedés, az edzés, sem a diéta, sem a tiszta étkezés. Van, igen, van, hogy a nagy tudatossággal élő, leghangosabban egyensúlyt követelő, finomlisztes és feldolgozott cuccoktól elzárkozó is két pofára falja a csokis kekszet, az aranygaluskát, a mindent, ami édes, csípős vagy hizlal, vagy mindezek együtt, hogy legalább mesterségesen hozzáadott boldogságot tartalmazzon a test, amelyik az elfáradt lelket hordozza. 

Az ilyen időszakokban igen, össze-vissza jár az agy, pedig már százszor elgondolt minden gondolat, nemhogy megoldás, válasz sincs semmire, csak az ugrik be újra és újra és újra, hogy elég, elég a harcból, a küzdelemből, elég a munkából, elég a bántásból, a konfliktusból, a félreértésből, a túlakarásból, az erőltetésből, hogy elég, elég, elég, hogy nem kellene más, csak ölelés, meg néhány szabadnap, nem a munka törvénykönyve, hanem a lelkem, az elmém törvénykönyve szerinti, pár nap, nyugalommal fizetett szabadság, amikor sem kattogás, sem a nyűglődés, a nyüszítés, sem az őrjítő megoldáskeresés, amikor semmi, de semmi nem húz le, amikor lehet csak úgy békében lenni bele az egészbe. 

Az ilyen időszakokban csak az önismeret segít, meg persze a váratlanul elő-előtörő vonyító sírás, a dühöngés, majd a pici lenyugvás, az „ez is elmúlik majd”-gondolat, magzatpózban hüppögni a kanapén,

halálról és elmúlásról gondolkodni anyám képét nézve, a jövőben reménykedve a gyerekemhez érve, keresni a hitemet a limlomos tárolóban, meglátni az alattomos kalóriát a sótlan, pörkölt mogyoróban, a pinteresten olvasni buta idézeteket, fejet csóválni, hogy már megint meghúzták a szívemet, és nem kaptam betétlapot, a károkozó csak úgy cserbenhagyott, most bíznom kell a biztosítómban, de legalább a befizetést igazoló szelvény ott van valahol, az érzésektől rumlis kis fiókban.

És ott a fiókban az erő is, a házban lévő egyetlen csavarhúzó mellett, nem tudom, mondjuk, melyik az, amelyik többször kellett, de jól jön az ilyen időszakban mindkettő, csavarozni mindig van mit, karnist, komódot, elemes játékot, szétlazult szivet, szétesett agyat; az erő meg, hát, az erő meg csak úgy, valahogy mindig ránk ragad.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry