Nem élhetünk úgy, mintha bármikor meghalhatna

Hetek óta nyúlik Lippai Marianna ügye a közösségi médiában. Hogy etikus-e vagy sem, amit csinál(t), hogy mennyire őszinte és hiteles motivációs trénerként, nem tudom, nem is akarom eldönteni, soha nem voltam egy előadásán sem, így meg nem lenne korrekt véleményt mondani. Azt viszont nem igazán értem, miért nem lehet tiszteletben tartani, hogy valaki kedveli és követi őt, más meg nem. Utóbbi csoportba tartozom én is: egy darabig olvasgattam a posztjait, aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok célközönség, azóta nem olvasom. Van viszont a tevékenységének és üzeneteinek egy olyan attitűdje, amit így anyák napja előtt néhány órával muszáj elővenni.

Ez pedig az “élj úgy, mintha szeretteid bármikor meghalhatnának” üzenete. Emlékszem, motivációs üzeneteit olvasgatva megszázszorozódott a lelkemben az alap lelkifurdalás mennyisége és mértéke is. Mert hogy merek én kiabálni a gyerekemmel, hogy merek haragudni rá, hogy érezhetem azt, hogy elegem van belőle, amikor másnak meghalt a gyereke. Amúgy is nehéz időszakunkat éltem, ahelyett viszont, hogy vigaszt találtam volna motivációs üzeneteiben, inkább csak egyre kisebbnek és szarabb anyának éreztem magam, emlékszem, a gyerek mellett feküdtem, és szinte beszippantott az akciós ikeás matrac. Csakis az zakatolt a fejemben, hogy nem lehetek türelmetlen, dühös, arrogáns vagy egykedvű, mert másnak meghalt a gyereke. Azt éreztem, hogy semmilyen negatív érzelemnek nincs helye az életünkben, mert hogy fogom bánni, ha esetleg meghal a gyerekem. 

Na, az volt az a pont, amikor azt mondtam, elég. Beteg, egészségtelen és természetes úgy élnünk, hogy más tragédiájából tanulva, a sajátunktól tartva elfojtunk egyes érzelmeket, másokat pedig magunkra erőltetünk, miközben éppen az élet legfontosabb esszenciájától fosztjuk meg magunkat és a gyerekünket is: a valódiságtól. 

Ugyanez a helyzet felfelé, a szüleinkkel is. Igazságtalannak és veszélyesnek tartom, mikor azt hallom, addig öleld, addig szeresd az anyádat, apádat, amíg élnek. Írtam hasonlót, annak az üzenete viszont épp az volt, merj igazi és valódi lenni szeretteiddel, mert másképp egyszerűen nincs értelme. 

Nem élhetjük az életünket úgy, hogy mindig a halál váratlan felbukkanásától tartunk, nem tarthatjuk örökké bedeszkázva az ablakokat az esetleg lecsapó viharra várva, nem viselkedhetünk hamisan a gyerekünkkel, szüleinkkel, nem hazudhatunk magunknak csak azért, mert mással is mi történt. A körülöttünk vagy idegenekkel megeső drámák tanulsága csakis annyi lehet: nem éri meg álságoskodni, nincs értelme hazudni és hamisnak lenni, pontosan az élet illékonysága miatt.

A gyermekét elvesztő anya, az anyját elvesztő gyermek tragédiája kell, hogy rádöbbentsen minket a valódiság és az igaziság fontosságára. Mert mindegy, hogy anyák, szinglik, feleségek, apák, férjek vagy agglegények vagyunk, csak úgy lehet teljes az életünk, ha minden percét igazian és igazán megéljük, vagy legalábbis törekszünk rá. 

Akkor lesz teljes és igazi az életünk, ha merünk, tudunk és akarunk is időnként dühösek, haragosak, hangosak, türelmetlenek, arrogánsak, egykedvűek, igazságtalanok lenni az anyánkkal akkor is, ha más anyja meghalt és a gyerekünkkel akkor is, ha más gyereke meghalt. 

Mert így vagyunk igazi emberek. Másként csak kirakatvilág agyonfilterezett felhasználói gyanúsan tökéletes profilképekkel.

One Comment

  1. Zsuzsa Pomázi Nagyné

    Köszönöm, köszönöm,köszönöm, kedves Anett!
    Így, anyák napján, a szívemből szóltál, és visszarángattál a valódi énemhez, mielőtt beleásnám magam a lelkiismeret-furdalás gödrébe. Mindig, amikor valamiért panaszkodtam anyura (kollégáknak, barátoknak), aki időnként “az idegeimre ment”, volt valaki, aki az általad említett “mantrát” sulykolta: visszasírod még, amikor már nem lesz! Ezt én (is) mindig hülyeségnek tartottam, mert az érzéseket, érzelmeket nem kell/szabad azért visszafojtani, mert mi lesz majd, ha… És, bizony, bekövetkezett a “ha”, s engem a porba sújtott a fájdalom. Már több mint fél év telt el, de még mindig azonnal könnyes lesz a szemem, ha anyura gondolok. Na tessék, már bőgök is…
    Csodálatosan jó anya és nagymama volt az én anyum, és igyekeztünk is mindent megtenni érte, szeretni és segíteni. Mégis folyton az bujkált bennem, hogy “ezt sem tetted meg neki, ide sem vitted el, stb.”.
    Valahol kb. ezt olvastam nemrégiben: – Az anya feltétlen szeretete a gyermeke iránt nem vár viszonzást. A gyermek feladata az, hogy továbbadja ezt a szeretetet és gondoskodást a saját gyermekeinek, ezáltal teljesítve, amit elvár tőle az élet. – Ez a gondolat kicsit megnyugtatott: ne arra gondoljak, hogy mit NEM tettem meg, hanem arra, hogy mi mindent tettem, adtam, mondtam, aminek anyu örülhetett. És bár most is zokog a lelkem, kegyetlenül nehéz az elengedés, muszáj az önvádtól megszabadulnom, és mosolyogni, ha anyára gondolok, utólag is hálát adva, hogy ilyen anyukám volt. Mert az önvád értelmetlen, semmit nem hoz vissza, csak keserűvé tesz, és ráadásul – remélem – nem is jogos.
    Bocsánat, ha hosszúra sikeredett a levelem.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s