Közzétéve: 2019.04.21. | Kőváry Anett
Kedves Tökéletes Anya!
Ne haragudj, hogy így ismeretlenül is megszólítalak, többször összefutottunk már személyesen az üzletekben, az ovi előtt, az étteremben, a játszótéren; virtuálisan fórumokon, különböző facebook posztok alatt. Én vagyok az az anyuka, aki mindig késésben van, aki sokszor ingerült, és aki mindig elfelejt minden beadandót, meg az óvó néni névnapját. Habár tökéletlenségem miatt te nyilván soha nem kezdeményeznél velem beszélgetést, most mégis engedd meg, hogy elmondjak neked néhány dolgot.
Képzeld, minden egyes reggel próbálunk időben elindulni. De akármilyen korán kelek is, hogy a gyerekem ébredése előtt elintézzek mindent, a teendők valahogy az ébren töltött órák arányával egyenesen nőnek. Így minden hétköznapunk loholással indul, hangos “gyere már”, “ezt nem hiszem el”, “hol a kocsikulcsom” felkiáltásokkal. Az úton aztán végig nevetünk a kapkodásunkon, belehallgatunk a reggeli rádióműsorokba, közösen énekelünk, majd a kocsiból kiszállva versenyt futunk a kapuig. Épphogy beérünk – beérünk… bezuhanunk! – a reggelire, mikor te már elégedett mosollyal, megfontolt léptekkel haladsz kifelé az ovi ajtaján, és szemed sarkából kissé lenéző pillantással nyugtázod, hogy ebben is jobb vagy.
Képzeld el, minden házi feladatot felírok. Nem is egy helyre, legalább százra! Tele a lakás post itekkel, a határidőnaplóm, a telefonom, a laptopom jegyzettömbje is félnaponta az arcomba ordítja, hogy pénteken vigyünk pet palackokat, tejfölös poharakat, kedvenc játékot, takarót, plüssállatot, falevelet, gesztenyét. De hiába minden emlékeztető, valahogy mégis kimegy a fejemből. Mert a gyerekemnek egy személyben vagyok anyja, apja, nagyapja, nagyanyja, testvére, barátja, bébiszittere; így a rengeteg teendő között olykor elvesznek az oktatási intézmény adta kötelességek. Az utolsó pillanatban persze mindig megoldjuk a feladatot, még ha ehhez az ovi udvarán szedünk is terméseket, és nem gyűjtögetjük napok óta a kincseket, és nem rendezzük betű- vagy szín szerint sorba a gyűjteményt, ahogy teszed azt te precízen.
Képzeld, nem tudok sütni. Csapnivaló anya vagyok, tudom, de a palacsinta például egyáltalán, a csokis muffin meg csak recept alapján megy. Fejből? Semmi. Browniet-készítettem ugyan párszor, de vagy kőkemény lett, vagy égett, vagy kőkemény és égett, vagy egyszerűen az nem az volt. Úgyhogy nem sütök. Inkább tűzoltósat játszom a gyerekkel. Vagy bújócskázom. A sütit meg a cukrászdában vesszük. Igen, az oviba sem viszek magam készítette csipkés pitéket, az idénygyümölcsök minden ízében, hanem süttetek. És őszinte csodálattal kóstolgatom a te kreálmányaidat, amikben tökéletes arányban van a szegfűszeg, a szerecsendió és a fahéj.
Tudom, nem gondolnád, de foglalkozom magammal. Nem is keveset. Amikor csak tudok, tornázom. Van, hogy edzőteremben, máskor otthon, de sokszor a játszótéren oldom meg – már háromszor fel tudom húzni a teljes testsúlyomat a hintaállványon! Minden erőmmel azon vagyok, hogy a külsőm makulátlan legyen, de sokszor egyszerűen nincs erőm hajat mosni. Vagy szárítani. Hogy csinálod, hogy a te frizurád mindig frissen mosott és csodásatn beszárított? Hogy csinálod, hogy minden reggel egymással tökéletesen passzoló ruhadarabokból álló szettben, ropogósan, kifogástalan stílusban szállsz be a kocsidba? Én meg örülök, hogy sikerült kihúznom egy vállalhatóan gyűrött pólót a fotelban tornyosuló tiszta, de még el nem rakott ruhahalom alól. Nálad ilyen sincs, gondolom, biztosan vasalsz is rendszeresen. És tökéletesen. Én csak hajtogatok. Ruhákat és a magamét is.
Most biztosan megbotránkozol, de nálunk időnként elhangzanak csúnya szavak. Sőt, van, hogy a gyerek is próbálkozik velük. Ma például azt mondta nekem, hogy “te kis pöcsög”. Próbáltam szigorúan számon kérni őt, de amikor kérdőre vontam, mit is mondott nekem, és ő a szemembe nézve az apró málna szájával, a cérna kis rajzfilmfigura hangján újra azt mondta, hogy “te kis PÖCSÖG”, nos, akkor minden szülőségemet és tekintélyemet elveszítve felnevettem. Van, hogy azt mondom a többi sofőrre, micsoda seggfej. Aztán nevetünk rajta. Hallott már olyat is a lányom, hogy kurva, basszus, baszki. Mégsem használja őket. Ha egyszer-egyszer kimondja, nem hűledezek, nem csapok a szájára, nevetek egyet vele, és elmondom ezredszer is, hogy mondjon helyette inkább valami mást.
Van az is, hogy elveszítem a türelmemet. Kiabálok és az asztalra csapok, vagy sírok. Ha a gyerekem dühöng, mérges, hisztizik, nem ordítom le, hanem biztatom: adja ki magából a feszültséget, majd próbáljon megnyugodni. Nem is volt még – lekopogom – vállalhatatlan, földhöz vágós műsora semmilyen nyilvános helyen. Engedem megélni az érzéseit, ahogyan a magaméit is. Mindig elmondom neki, hogy az emberek olykor mérgesek. És ő megérti. Elárulom azt is, nem forog minden gondolatom a gyerekem körül. És boldog vagyok, ha 9-kor esetleg elalszik, és lehet egy kis időm egyedül. Olyankor jólesik meginni egy pohár bort, megnézni egy részt a Grace klinikából, bóklászni picit a pinteresten, és elgondolkodni rajta, milyen jó, hogy nem vagyok tökéletes anya, mert így a gyerekem sem tökéletes lesz, hanem csak szimplán igazi.
Legutóbbi bejegyzések