Közzétéve: 2019.04.19. | Kőváry Anett
Egyetlen módja létezik az élet megbecsülésének, a halottainkkal szembeni tiszteletadásnak, legyen az Jézus, távolabbi hozzátartozó, egy idegen vagy az anyánk: ez az egyetlen mód pedig maga az élet.
Búslakodás, mártírságba hajló hosszú gyász, önsajnálat, aszkéta életmód és patakokban elsírt könnyek helyett ünnepelnünk kell, hogy vagyunk, hogy létezünk, hogy tanulunk, tapasztalunk, hogy még nem végeztünk, hogy egy esélyt még biztos kaptunk.
Ünnepelni és szeretni magunkat, a testünket, feladatainkat, nehézségeinket, áldásainkat, az utunkat, az elbukásainkat épp úgy, mint a felemelkedéseinket, csakis így róhatjuk le kegyeleteinket elhunytjaink előtt. Ők nem kérnek, nem várnak, nem akarnak kesergést, azt akarják, hogy csináljuk jobban, amit ők elrontottak, hogy folytassuk, amit jól csináltak, hogy együk meg azt a szelet tortát, hogy csináljuk meg azt a plusz tíz felülést, hogy lássuk és érezzük a világot, hogy megtanuljuk a leckét, hogy elmondjuk, amit soha nem mertünk, hogy megtegyük, amihez soha nem volt merszünk, hogy igyunk, együnk, hogy ott legyünk, hogy legyünk.
Megjegyezni a Zemplén láncait, a Bodrog hullámait, Hegyalja füstös, ködös szüretszagát, a szamorodni dohos zamatát, megtanulni egy régen vágyott ászanát, kijárni az ugróiskolát, beengedni az ajtón a csodát.
Nagyszombat van, az egyház ősi hagyomány alapján, a történelmi eseményekre emlékezve ezt a napot böjtben és gyászban tölti. Nagypéntekhez hasonlóan szentmise nélküli nap, csöndes virrasztás és a lelki készülődés a föltámadásra jellemzi ezt a napot – a hivatalos magyarázat szerint.
Nem kell se kereszténynek, se zsidónak lenni, hogy érezzük ennek az időszaknak a döbbenetes energiáit.
Csak kicsit halkabbnak kell lenni, csak egy kicsit jobban kell élni, csak egy kicsit meg kell nézni, hova akarunk harmadnapra feltámadni.
Legutóbbi bejegyzések