Közzétéve: 2019.04.19. | Kőváry Anett
Sikerült megúsznom a húsvét előtti apokalipszist a boltokban, gondosan elintéztem kedden az amúgy egyáltalán nem nagy bevásárlást. Egy négyfős kis társaság így is felejthetetlenné tette az üzletben töltött 18-20 percemet. Két nő és két nagykamasz lány járta a sorokat iszonyúan hangosan és idegesítően, és bármennyire próbáltam, nem lehetett figyelmen hagyni őket. Tanulom a türelmet, meg hát böjt is van, az ember nemcsak a húst hagyja el, hanem rossz szokásait is, mégis megszaladt egy-egy grimasz a fejemen. Aztán mikor a 14 éves forma, cingár, hosszú, barna hajú kislány nem nekem célozva, de mégis beszólt, hogy “annyira utálom az ilyen elkényeztetett kis picsákat”, rettentően elszomorodtam. Persze lesajnálón még az arcába nevettem, de azóta is eszembe jut a pillanat.
Pár nappal később olvasom, hogy egy a tizenévesek körében hihetetlenül népszerű influencer lány és tábora lázadt fel Csisztu Zsuzsa ellen csak azért, mert helyre merte rakni a teljesen tartalmatlan munkát végző kislányt, és vele együtt a maximális felelőtlenséggel posztolgató véleményformálókat. Pontosan egybevágott a sztori azzal, amit a konzervkukoricákkal szemezve éreztem: mi lesz a gyerekemből, ha ilyenek mutatnak neki példát.
Mert persze, az alap otthon épül, meg a család a bástya, és amit elvetnek a szülők, meg a közvetlen környezet, az a szépen gondozott mag szökken majd csírába, aztán szárba, csakhogy itt az óriási kockázati tényező: a közvetlen környezet. Előbb csak egy hülyeségeket suttogó ovistárs, egy butaságokba belevivő haver a játszótéren, később majd a nagylányok az iskolában, a Kálvin téri banda, és persze a youtuberek, az influencerek. Mindegyik csak ideig-óráig megkerülhető, mert egy idő után akaratlanul is elkezd a látottak, hallottak után menni a gyerek, tök mindegy, mit mondanak a szülei.
Sőt. Gyerekpszichológusok és a témák tudói sokszor kimondták és leírták, hogy a kamasznak az a dolga, hogy lázadjon, nagy baj van, ha kimarad ez a szakasz az életéből, azt meg pont most olvastam, hogy minél mélyebb és őszintébb a kapcsolat a szüleivel, annál nagyobb kell, hogy legyen a kamaszkori ellenállás, mert ha nincs ellenállás, akkor ott igaz kapcsolat sincs, ez a dolgok rendje, így találta ki a természet ezt a lélekfejlődés dolgot. Szóval megy majd szembe azzal, amit mondok neki, és akármennyire is fogjuk utálni egymást ott, abban a pillanatban, nekem örülnöm kell majd, ha szembe megy, még ha sírni fogok is és kétségbeesni, mert akkor van jó úton, ha letér róla, nehéz lesz ezt szülőként végigcsinálni (és akkor innen most egy hatalmas elismerés minden, épp kamasszal küzdő szülőnek!). De mi lesz, ha ebben az ellenállásban lesz majd semmitmondó, tartalmatlan tartalmakat követő magatartás is?
Fel tudom-e készíteni arra, hogy szűrje meg az információkat? Hogy nem feltétlenül készpénz, ha egy 18 éves lány azt mondja, szükség van a mellkisebbítésre? Hogyan tudok neki értéket adni úgy, hogy az otthonunkon és szűkebb környezetén kívül rengeteg szarral találkozik? Képes leszek rá, hogy elérjem: 14 évesen ne szólogasson be hülyeségeket vadidegeneknek? Vagy éppen akkor végzem jól a dolgom, ha nagypofájú kamasz lesz belőle, mert a szakemberek szerint ez az önfejlődés útja?
Kérdések, kérdések, az anyaságot halálig kísérő kérdések. Előbb a szoptatásról, altatásról, fogzásról, hozzátáplálásról, majd szocializációról, értékrendről, példakövetésről. Többnyire a szülők saját felelősségéről van szó, de mi a helyzet azokkal a lányokkal, fiúkkal, akik teljesen hamis önáltatásban élve mindennapjaikat, felelőtlenül rossz útra viszik a gyerekemet, a te gyerekedet?
Természetes, hogy én is büszke lennék a lányomra, ha kétszázezren követnék az Instagramon. Amikor elkezdett – senki nem tudja, honnan – saját szórakoztatására videókat gyártani a telefonomra, még át is futott az agyamon, hogy csinálok neki egy profilt, lássa meg a világ, milyen cuki, lehessek büszke anya. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, elküldtem a családtagoknak a videót, és eldöntöttem, ha fehér hollók maradunk is, de nem fogjuk engedni, hogy minden, klasszikusnak mondott érték eltűnjön az életünkből a modern világ térhódítása miatt.
Természetes, hogy része az életünknek a telefon, a közösségi oldalak, az okostévé, lehetetlen és ugyanakkora felelőtlenség ezek megkerülése, mint a szükségesnél nagyobb mértékű beengedése az életünkbe. Az viszont nem természetes, hogy tartalmas, valódi értékek helyett azon nő fel egy generáció, hogy melyik fogfehérítő hatásos, mit kell a hajunkra kenni az ellenállhatatlan ragyogásért, hogy aki nem a legújabb és legdrágább Adidasban lép, az egy hitvány szar.
Felelőtlenség a teljesítményt és a munkát követők, az értéket lájkok számában mérni. A képre nyomott szívecske nem valódi szeretet, csak reggeli rutin valahol az ébredés és a fogmosás között, az agyonfilterezett fotó nem valós önkép, csak egy vágyott hazugság. Felelőtlenség azt hinni, hogy kétszázezer követő munka, hogy kétszázezer lájkoló eredmény, hogy kétszázezer követőtől valaki lesz egy senkiből. Felelőtlenség azt hinni, hogy bárki is senki.
Torz valóságba nő bele a kiszolgáló és a követő egyaránt, ami nemcsak hamis, hanem igen veszélyes is. A trendek fordulnak: ami most épp kétszázezer követőt és kurva nagy menőséget jelent, az pár év múlva ugyanúgy nevetség tárgya lehet, ahogy az ész nélkül lájkolók szemében most egy diploma, vagy épp maga az érték elvárása is kész vicc. És persze lehet az is, hogy mire ők kiöregszenek a könnyen jött népszerűségből és gazdagságból, addig más, mások egy új, tartalommal teli világot építettek körülöttük, amiben csak feszengenek és szoronganak, mert fogalmuk sincs a valóságról.
És lehet akármilyen hangos és gunyoros egy ilyen tábor, sosem tudják elértékteleníteni az önmagunkba fektetett munkát, a tanulást, a tapasztalást.
A gondolkodást.
Legutóbbi bejegyzések