Szemünk előtt elégő történelem

Van abban valami szívszorongató, mikor az ember beleszomorodik egy épület pusztulásába. Egy épületébe, aminek nincsenek érzései, érzelmei, nincs identitása, egyszerűen csak van, amióta az eszünket tudjuk. A lángoló Notre Dame nemcsak pótolhatatlan művészettörténeti veszteség, de keserűn pontos szimbolikája annak, hogy szemünk láttára pusztul el minden, ami valaha értékes volt.

Biztos, hogy mindenkinek van egy saját maga készítette fotója Párizs egyik szimbólumáról. Vagy egy családtagtól kapott hűtőmágnes. Vagy egy film- egy olvasmányélmény, amiben a Notre Dame volt a főszereplő. Mennyire idegen és elsőre indokolatlan sajnálni egy masszív tornyaival az ég felé meredő épületet.

Sose gondoltam volna, hogy így tudok érezni egy épület iránt, de a lángokban álló Notre Dame látványa engem is felkavart. Majdnem ezer év történelme, háborúk, forradalmak, békék, teremtések és rombolások néma szemtanúja égett kis híján porrá. A Notre Dame tragédiájában benne van a megélt történelem és benne van kicsit minden személyes dráma is. 

Szerencsés generáció vagyunk, nagy, pusztító, világméretű háborúból nem jutott ki nekünk – egyelőre. De láttuk szeptember 11-et, láttuk az iraki háborút, Szaddam Husszein és Oszama bin Laden mindennapos téma volt a híradókban, emlékszünk II. János Pál pápa vagy Diana hercegnő halálára, George Michaeléra és Michael Jacksonéra, aggódtunk Barcelonáért, mikor a tömegbe hajtottak a terroristák, a párizsiakért, amikor a Bataclanban lövöldöztek a rohadékok, vagy amikor a brüsszeli reptéren robbantottak, Barack Obama neve ugyanúgy történelem, mint Donald Trump amerikai elnökké választása, izgatottan figyeltük az eseményeket, amikor kitört az Eyjafjallajökull, drukkoltunk Harry hercegnek, hogy találja meg az igazit, most meg a Notre Dame-ért, hogy ne pusztuljon el teljesen. 

Végignézni, ahogy egy majd’ ezer éves épület megsemmisül, halk sóhajokkal, elfojtott könnyekkel látni, ahogy tornya leomlik, egy kicsit olyan, mintha végignéznénk a világ elmúlását. Emberi mulasztás vagy szerencsétlen baleset – a végeredmény szempontjából mindegy is. Kell, hogy egy ilyen fájó eseménynek is legyen értelme, nem múlhat el a világ úgy, hogy abból ne tanuljunk semmit. 

A lángoló Notre Dame egy kicsit az életünk őrlángja. Jelzés, hogy meg kell mozdulni – szó szerint és átvitt értelemben is. Tegyél magadért, szeresd, becsüld meg a csodálatos testedet, ami erre az életre megváltoztathatatlan börtönöd. Tegyél érte, gondozd, tornáztasd és szeresd. Légy kíváncsi a világra, menj, utazz, láss, tapasztalj, nézz, fotózz, érints meg épületeket, fákat, kerítéseket, beszélj emberekkel, legyen valóság mindabból, amikről késő esténként titokban álmodsz, ne várj, ne halogass, ne csak tervezz, mert sosem tudhatod, mikor ég porrá valami, amire annyira kíváncsi voltál, és amit annyira szerettél volna megnézni. 

Ne engedd, hogy a vágyaid is fojtó, kaparó füsttel égjenek semmivé, ahogy hétfő este szemünk előtt a történelem. Adj időt magadnak élni!

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry