Bele kell repülni a tavaszba

Jólesik már lehúzni a kocsi ablakát vezetés közben. Érzem a pollenek hatását is a megduzzadt orrnyálkahártyámon, ez mondjuk nem esik annyira jól. A forró teát, kávét lassan felváltja a jeges limonádé, a titokban elmajszolt étcsokit a fagyi. Később kezdődik az este, könnyebb nappallá nevetni az éjszakát, mint télen. Szinte egyik napról a másikra zöldül ki a hegyoldal, kettőt pislogunk és máris vidám pitypangok borítják a réteket. Ahogy a természet újraéled, úgy hiszünk kicsit mi is a magunk kivirágzásában.

Előkerülnek a kerti bútorok, a kinti játékok, a biciklik gumijába friss, tavaszi levegő kerül az avarszagú őszi helyett. Késő estig nyitva az ablak, de éjjel pár órára még jó bekapcsolni a fűtést. A gardrób hátsó sarkába száműzzük a meleg pulcsikat, jöhetnek a helyükre a könnyebb holmik. Alapos nagytakarítással fürdetjük az ablakokat, a bútorokat, a szőnyegeket, az utolsó díszpárnát – és egy kicsit magunkat is. 

Az öblítőtől illatozó függöny frissessége minket is átölel. Észrevétlenül engedjük be a lakásba a madárdalt napkeltekor és napnyugtakor is, ahogy azt sem vesszük észre, hogy reggelente régi vágyakkal, régi tervekkel és álmokkal, viszont új reményekkel indulunk neki a napnak. A hűvös hajnali harmat óvatosan összevizezi a cipőnket, de nincs az a bosszúság, amit a morgó böjti szelek ne fújnának messzire. 

Tavasz. Milyen félelmetes tud lenni a kinyílás, a kikelet, a kitavaszodás, a felébredés addig, amíg az ember nem tudja pontosan, kicsoda. A szeretni, a vágyni és az érezni, szívünket az ágyneművel együtt a napra tenni ijesztő. Hiszen annyian bántották már, megtépték, megcsonkították, mint az üres telken álló gazdátlan orgonabokrot. Melyik virágnak van kedve újranyílni, ha egyszer már hervadtan a kukában végezte.

A tavasz a frászt tudja hozni az emberre, amíg nincs tisztában magával. A születés, a feltámadás, az újrakezdés, az indulás évszaka, szállni van itt az ideje virágról virágra, de hogy repülhetne az, akinek szitára szaggatták a szárnyát. Közben a harsány zöldek, a vidám rózsaszínek, az üvöltő sárgák, a tiszta fehérek mintha mind azt mondanák: lám-lám, elfecsérelted a telet, buta ember. 

Aztán elmúlik néhány tél úgy, hogy közben történik valami. Nem látványosan, nem észrevehetően, csak halkan, belül valami történik, meggondoljuk a meggondolni valót, megisszuk az összes forró kávét, kinyitjuk az összes adventi ablakot, feldíszítjük, aztán leszedjük a karácsonyfát, kicsit magunkat is lecsupaszítjuk a hosszú estéken, elajándékozzuk az összes ajándkot, megfőzzük az összes ételt, megnézzük az összes filmet, elféljük az összes félelmünket, remegve öleljük át magunkat az egyedüléjszakákon, mire sok-sok csokis sütin át megértjük, hogy a szeretni, a vágyni és az érezni mégsem olyan félelmetes.

Megértjük, hogy nyugodtan mehet ki a szívünk az ágyneművel együtt a napfürdőre, legfeljebb elkapja egy áprilisi zápor, de csak frissebb lesz tőle. Egyszer csak akar az ember kinyílni, megmetszve lelke orgonabokrát, maradjon csak az, és csak az maradjon, amin van új hajtás, nem hozza többé a tavasz a frászt az emberre, hiszen ez a születés, a feltámadás, az újrakezdés, az elindulás évszaka, szállni kell, repülni kell virágról virágra, rétről rétre, bele kell repülni a tavaszba, minden egyes percébe, felmászni a ress zöld hegyoldalra, legurulni a dombon, a tavaszba bele kell ébredni,

mert olyan gyorsan eljön a következő tél, hogy ha nem ébredünk fel, a tavaszból se marad se varázslat, se csoda, se semmi.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry