Közzétéve: 2019.04.11. | Kőváry Anett
Sok válást, szakítást látok magam körül, nem feltétlenül szép sztorikat, így egyre többször adok hálát az égnek, meg persze a gyerekem apjának és az ő feleségének, hogy nálunk minden emberségesen alakul. Nem volt soha feszengés, kényelmetlenkedés, furkálódás vagy áskálódás, sőt, a különös viszonyrendszer ellenére is olyanok vagyunk, mint egy nagy család. És sokszor az az érzésem, hogy a gyerekem több szeretetet kap néhány olyan társánál is, akik nem mozaik- vagy csonkacsaládban élnek.
Ha a lányom lerajzolja a családot, az a következőképpen néz ki: a lányom, az anyja (vagyis én) és apja, apja felesége, apja előző kapcsolatából született nagytestvére. Így vagyunk mi a rajzlapon és a valóságban is.
Azt persze nem mondom, hogy az elejétől minden a legsimábban ment, főleg az én részemről voltak fenntartások, hát mégiscsak az én gyerekem, fogja-e igazán szeretni az a nő, gondoskodik-e majd róla rendesen, nem fogja-e elfelejteni a gyerek, hogy mégiscsak én vagyok az anyja, meg úgy eleve, az én fészkem fiókájáról van szó, voltak azért aggályaim, na.
De valahogy az első perctől fontosabb volt a gyerekem nyugalma és jó közérzete, mint a saját egóm diadala. Szerencsére ezt a család másik felének felnőtt tagjai is így gondolták, úgyhogy szépen kialakult egy olyan felvilágosult kis közösség, amiben tényleg mindenki megtalálta a helyét.
Belőlem nem lett házsártos ex, az új asszonykából sem furkálódó mostoha, az exemből sem tekintélyelvű kakas a tyúkudvarban. Mindenki pont azt teszi hozzá az ügyhöz, amit tud, és még az sem baj, ha ezzel borulnak a klasszikus, régről hozott szülői szerepek.
Nálunk például jó ideje soha nincs húsleves. Egyrészt nem annyira eszünk húst, másrészt kettőnkre semmi értelme olyan ételt készíteni, aminek az összeállítása 8 percnél hosszabb időt vesz igénybe. Szóval az van, hogy itthon van a gyors- és reformkaja, odaát pedig a klasszik vasárnapi menü.
Nem tudom befonni a gyerek haját. Csak hagyományos fonatra vagyok képes, arra is rá kell pihennem azért néhány napot, nekem a hajráf és a copf a barátom. Odaát viszont mindig csodaszép “Elza-fonat” készül, parketta vagy krokodilfonás, ki hogy ismeri.
Nem tudok arcfestést csinálni neki. Igaz, magamnak néha sikerül, habár sminknek indul, de időnként panda lesz belőle. Odaát gyakran kap tigrist, sárkányt, oroszlánt, aktuális kedvencének arcmását a kis pofijára.
Egy pillanatig nem érzem magam rossz anyának amiatt, hogy a gyerekem apjának új társa olyan dolgokat tud, amiket én nem. Inkább örülök, hogy így igazán megkap mindent a lányom. És örülök, hogy ha már így alakult, akkor a lehető legnagyobb békében él a mi kis fura családunk.
Nem sok minden kellett hozzá, csak annyi, hogy a gyerek érdekeit a magamé elé tudjam helyezni. Hogy előítéletek, pletykák, befolyásolások helyett magam döntsem el a gyerekem lelkiállapota alapján, hogy jó helyen és jól van-e. Hogy adjak esélyt egy új személynek és egy új helyzetnek is. Hogy ne ijedjek meg szakítani a régi mintákkal, és ne a húslevesillat-sűrűség alapján akarjam meghatározni saját jó anyaságomat.
Hanem inkább az legyen a mérce, hogy mennyire támogatom és teremtem a békét. Mert csak így van értelme, és mert a család nem csak és nem mindig az, ahová köt a vérem.
Olyan jó lenne, ha máshol is működne ez. Ha mindegyik szereplő belátná: a gyerek nyugalma fontosabb az összes forintnál, minden megnyert vitánál, minden sehová sem vezető harcnál. Olyan jó lenne, ha máshol is rájönnének a felnőttek, hogy ezek a helyzetek legkevésbé sem róluk szólnak, vagy ha igen, akkor is egészen máshol és máshogyan. Olyan jó lenne, hogy ha már így alakult, akkor éretten és alázatosan keresné mindenki a hosszú távú megoldást.
Olyan jó lenne, ha mindenki értené, mit jelent a család, függetlenül attól, hogy elvált-e vagy sem. Mert a család nem mindig házon belül van, és házon belül sajnos nem mindig van család.
Legutóbbi bejegyzések