Közzétéve: 2019.04.09. | Kőváry Anett
Amíg gyerekek vagyunk, tökéletesen gyakoroljuk és ösztönösen megéljük a pillanatban levés állapotát. Nem kattogunk múltról, nem aggódunk jövőről, csak színezünk, tíz perc múlva babázunk, újabb tíz perc múlva oroszlánná válunk, hogy aztán tíz perc múlva fogócskázzunk, megint tíz perc múlva könyvet lapozgassunk. Egyszerűen csak az a jó, ami van, és ami van, az egyszerűen csak jó. Aztán kamaszként úgy elveszítjük a kapcsolatot ezzel a legkomplexebb önvalónkkal, hogy hosszú évtizedekbe, terápiára elköltött százezrekbe, és ki tudja még, milyen módszerekbe kerül, mire visszatalálunk hozzá. És amikor ez megvan, majd hozzá még ráébredünk halandóságunkra, akkor el is kezdünk újra élni.
Egyetlen módja a haláltól való félelem túlélésének, hogy úgy teszünk, mintha az elmúlás nem is létezne. Vég nélkül tervezzük közelebbi vagy távolabbi jövőnket, hülyeség is lenne mondjuk a körmöshöz, szempilláshoz vagy gumishoz kapott időponthoz hasonlóan egy 2034-es határidőnapló július hetedikéjére, közép-európai idő szerint 11 óra 03 percre odaírni: meghalás.
Tagadjuk az élet végességét, máskülönben nem maradna ép eszünk. Szüleink vagy legközelebbi hozzátartozónk halálával, a lelkiismeretesen megélt gyásszal együtt felismerjük saját halandóságunkat, és az első sokk után folytatjuk mindazt, amit gyerekként abbahagytunk: élni.
Onnantól kezdve, hogy nem túl harsányan, de azért észrevehetően bekúszik agyunk egyik takarosan tartott polcára a tudat: egyszer mi is elmegyünk, minden más lesz.
Más lesz minden felébredés, más lesz minden felismerés, őszinte lesz minden belenyugvás, csöndesebb lesz minden harc, élvezetesebb minden utazás, megéltebb minden jógaóra, jóízűbb lesz az étel, gyakoribb a hála, ritkább a kifogás, gyengébb a rettegés, bátrabb az elengedés, könnyebb lesz a megértés, mélyebbé válik a féltés, pontosabb lesz az összes dallam, élénkebb minden szín, hasznosabb minden kín, örömmé válik a létezés, tanulsággá a kétkedés,
ahogy megyünk előre az addig annyira idegen elmúlás felé, úgy válik egyre barátságosabbá a tévedés, halkulni kezd az ego, tényleg simogató lesz a napsütés, kényelmes a repülőn a középső ülés, fontossá válik az ima, ahogy az is, hogy milyen az út haza.
Onnantól kezdve, hogy ráébredünk, egyszer mind elmegyünk, ismerni akarjuk az összes felhőt az égen, érteni akarjuk, mit miért tettünk régen, mindig látni akarjuk, ahogy lemegy a nap, szívesen nevet adnánk minden pillanatnak, az el nem küldött üzeneteket könyvvé fűznénk, a meg nem kapottakat elküldenénk, keressük a módját, hogy nyomot hagyjunk a világban, ami több, mint hinni a csodákban.
Egyszer kell csak rájönni, hogy mi is meghalunk, nem lesz többé két egyforma napunk, tényleg fontossá válik, hogy mit adunk és mit kapunk, ahogyan az is, hogy milyen zenét hallgatunk, boldog halandóként elkezdünk máshogy szeretni, nem ragaszkodni, lefogni, hanem csak engedni, tartalmas lesz a reggeli és a napi öt étkezés, földöntúli élménnyé válik a szeretkezés, nem lesz elég a tanulnivaló és elég az idő, onnantól kezdve már csak egyetlen egyszer fogy majd el az erő,
amikor barátságosan átölel a teremtő.
Legutóbbi bejegyzések