Hogy kell méltósággal megöregedni?

Azt írja a nagyhangú megmondóember, hogy aki arról ír, hogy közel a negyvenhez jobban érzi magát, mint huszonéves korában, az hazudik, vagy legalábbis nem tud méltón megöregedni. Tehát ha egy nő élvezi harmincas évei végét, és leírja a tényt, hogy másképp öregszünk (érünk?), mint a nagyszüleink vagy szüleink, akkor az önámításban van, és igenis arról kellene írnia, hogy érzi már, ahogy a teste rothadásnak indult. 

De megkapta ott mindenki, nem csak a szerző. Szánalmas szar volt és lett minden nő, aki a szóban forgó írásnál fotóval illusztrálta, hogy fiatalabbnak látszik, mint amennyi. A nagyhangú megmondóember szerint ők is mind önámítók, tisztességtelenül öregedők, mert hogy képzeli egy negyvenes nő, hogy nem naftalinszagú nylonotthonkát visel, igenis tessék szépen elmúlni úgy, ahogy azt egy férfi illendőnek tartja. 

Többször leírtam már, megismétlem most is, nem vagyok véres szájú feminista, sőt, kifejezetten szeretem, ha kinyitják nekem az ajtót, ha segítenek le- vagy felrakni a bőröndömet, ha tekintettel vannak a nőiességemre és a nőiségemre egyaránt, a legkülönbözőbb szituációkban. De

amikor meg akarják mondani férfiak, hogy anyaként, nőként szerintük nekem és a többi nőnek, anyának hogyan kellene érezni, viselkedni, gyereket nevelni, autót és/vagy háztartást vezetni, család és munka között választani, boldognak vagy boldogtalannak lenni, elhagyni vagy maradni, gyereket szülni vagy nem szülni, szoptatni vagy nem szoptatni, amikor meg akarják mondani, hogy hogyan kellene megöregedni, azzal valami olyan szorongató mintát kapcsol be, ami nagy valószínűséggel generációm szinte összes tagját érinti. 

Szüleinket még a háborút megélt nagyszülők nevelték, szakadt szélű fényképek formájában ott a történelem mindannyiunk nappalijában, nagyapámnak repeszdarab volt a homlokán a bőre alatt, igaz, az ’56-ból származott, nagyanyámat orosz katonák zaklatták, kemény családok voltak azok, nem csak romantikus túlzás, hogy a túlélésért küzdöttek, semmit nem tudtak érzelmi intelligenciáról, tudatosságról, önfejlesztésről. Legyen elég hús a füstölőben, meg cukorrépa a pincében, cipő a gyerek lábán, azt jónapot. Ha akartak volna se tudtak volna azzal foglalkozni, hogy hogyan öregszenek vagy nem öregszenek. Csoda, hogy egyáltalán ép ésszel életben maradtak. Innen jöttek szüleink, akik már békésebb, de nem feltétlenül könnyebb időkben voltak gyerekek, hogy aztán az ő gyerekeikként mi már egészen más világba szülessünk és más világot teremtsünk.

Egy valami azonban mindhárom generációban közös: mindenki a túlélésért küzd, csak épp máshogy. A mi nemzedékünk pont tudatossággal.

Azt írja a megmondóember, hogy alkudozik a másik szerző, mikor arról ír, hogy jól érzi magát, és amúgy épp a méltóságát készül elveszíteni azzal, hogy megállapítja, jól van. Azt is írja, hogy a másik szerző nem fogadja el a változást és nem fedezi fel adott életszakasza eredendő szépségét. Üresnek találja egy negyvenhez közeli anya életét csak azért, mert az büszke rá, hogy nem érzi magát öregnek. 

Nem látok félelmet az említett szerzőtársam cikkében, erőt viszont igen. Ugyanabban az évben születtünk, nem lehet véletlen, hogy szinte egyszerre gondolkodtunk öregedésen, a szépség, az erő, a vitalitás múlandóságán. 

De a férfiak szerint ez is baj. Egy nő nem figyelheti magát, hogy vajon jelentkeznek-e rajta az öregedés jelei, nem lehet büszke rá, hogy odafigyel magára? Ha úgy érzi, érettebben és felszabadultabban tölti napjait, mint huszonévesen, akkor máris öntagadó, az öregedéssel harcoló életközepi válságban szenvedő hülye picsa?

Uraim, hogy kell egy nőnek méltósággal öregedni? Elhízni vagy épp csontsoványra fogyni? Ráncosító készítményeket használni, hogy őseinkhez öregedjünk? Mozgáshiányos életmóddal gyorsítani ízületeink kopását, hogy biztosan meglegyen az a csípőprotézis 50 évesen? Üljünk könnyezve a fiatalságunkat őrző polaroid képek fölött, visszasírva a feszes bőrünket? Kérjük a híd alatt, hogy elsőként mi tudjuk visszafogni az idő múlását? Hogyan kell megélni az öregedést, ha nem úgy, hogy felismerve halandóságunkat mindent megteszünk azért, hogy minél tovább öregedhessünk? Hogyan kell méltósággal megöregedni, ha nem úgy, hogy időnként visszatekintünk az életünkre és összegzünk, mit csináltunk jól, rosszul, mit csinálunk most másképp, mint akkor? 

Az nem a méltósággal megöregedés, hogy bölcsen nem mondom meg a másiknak, hogyan kellene méltósággal megöregednie?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s