Nem az a beteg állat, aki szájon puszilja a gyerekét

Szörnyűlködnek a netezők, Cristiano Ronaldo volt olyan aljas és szájon puszilta a saját kislányát. Többször is. Még videó is készült az esetről, ami sokak szerint egyenesen undorító, gusztustalan, gyomorforgató, szégyellje magát és egyébként is, hogy van kiszedve a szemöldöke, meg persze, mit csinálhat az a gyerekével titokban, aki a nyilvánosság előtt a szájára ad puszit. 

Nem vagyok pszichológus, semmilyen esettanulmányt nem folytattam a témával kapcsolatban, de olvastam annyit a gyerekbántalmazásról és szexuális zaklatásról, hogy tudjam:

aki aljas módon visszaél egy gyerek kiszolgáltatottságával, az kínosan odafigyel rá, hogy a külvilág számára makulátlannak tűnjön. Még csak véletlenül sem csinál semmi olyasmit, amivel gyanút keltene közvetlen vagy tágabb környezetében, minden körülmények között igyekszik decensnek és jó szülőnek tűnni, akiről amikor kiderül valamilyen aljasság, elmondhatják a szomszédok, hogy áh, nem gondoltuk volna róla, olyan példás apának tűnt. 

Ezzel szemben itt egy apa, akinek korábbi megnyilvánulásaiból is egyértelmű, és ezen a videón is látszik, hogy szemmel láthatóan, igazi apai szeretettel rajong a gyerekeiért. Aki pedig ebben aberráltságot, vagy bármilyen egészségtelenséget lát, inkább annak lehetnek gondjai az intimitással, nem pedig a videón szereplő apának. 

Csak az érdekesség kedvéért: vajon melyik videó ijesztőbb? A szájrapuszi?

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=sbtj_ycd1og]

Vagy az arcra puszi?

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=ah1Lw0PNYvs]

Mondják, hogy a gyerekkel együtt fürdés, együtt alvás a felnőttek világában ugyanolyan szexuális töltetű cselekvés, mint a szájra puszi. És hogy az a szülő, aki ezeket rendszeresen alkalmazza, árt a gyerekének, összezavarja őt, önállótlanná, isten tudja, mivé teszi. Arról viszont valamiért nem szokás ilyen hangosan értekezni, hogy mi a helyzet azzal a szülővel, aki – ha nem is bántalmazza a gyerekét, de – mondjuk csak fizikailag van jelen az életében, érzelmileg megközelíthetetlen, nem tud kapcsolódni, nem tanítja meg az intimitást és a bizalmat a gyerekének. 

Gyerekpszichológus sem vagyok, csak egy hétköznapi, egyedülálló anya. Pedagógus anyám sajnos csak néhány évig tudott segíteni a gyereknevelésben, halála óta többségében egymagam próbálom jó irányba terelgetni a lányomat, akit, hát dőljön össze a világ, akit sokáig és sokszor megpusziltam a száján. Nem valamilyen beteges vonzódás miatt, hanem mert számomra ez a gesztus testesíti meg azt a szeretetet, amit iránta érzek, és ami sem nem egyszerű szeretet, sem nem szerelem, talán a kettő valamilyen finom elegye, miközben átmenete is, ugyanígy lenne túl kevés az arcára adott puszi és túl sok a nyelves csók, ezért hát maradt a finom puszi az apró, málna szájára. 

Egészen addig, amíg engedte. Mert eljött az idő, amikor ő maga kérte, hogy többé ne adjak a szájára puszit. Megértettem, elfogadtam.

És bár nem vagyok szakértő, mégis biztos vagyok benne, hogy azok a gyerekek, akik nem szorongják agyon az életüket valamilyen mérgező közegben, hogy akikre figyelnek, akikben nem saját kicsinyített másukat látják a felnőttek, hanem önálló individuumként tekintenek, akinek hagynak teret, de azzal együtt kereteket és korlátokat is, akinek van joga dönteni, az előbb-utóbb úgyis érezni fogja, mi az, ami neki már nem fér bele. Az ilyen gyerek magától el fogja hagyni a cicit, a cumit, a pelenkát, a bilit, az együttalvást, a szájrapuszit. 

Sokkal ügyesebben és bölcsebben, mint ahogy a felnőttek az álprűd ítélkezést.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry