Közzétéve: 2019.04.02. | Kőváry Anett
Egy kora tavaszi, napsütéses kedd délutánon megfogalmazódott bennem egy ijesztő, ugyanakkor felszabadító felismerés, anyaságom egyik legdrámaibb pillanata volt, mikor ki mertem mondani magamnak, hogy egyszerűen gyűlölöm a játszótereket. Nyilván a játszóterek se szeretnek engem, de hogy a munkaidő utáni homokozó melletti ácsorgásnál nincs hiábavalóbb a világon, az most lett számomra kristálytiszta.
Talán még a dugóban ácsorgást és az altatást tudnám ide sorolni. Kisbabás kismamakoromban se rajongtam ezért a fajta közösséginek mondott időtöltésért, de mostanra, a gyerekem öt és fél éves korára eljutottam oda, hogy egyik nap képes voltam a munkahelyemen esőért imádkozni, csak azért, hogy offolni tudjuk ezt a félkötelező programot. Akkor megúsztam, a gyerek hálistennek elfelejtette, mit beszéltünk meg reggel, helyette a fagyizás ragadt be neki, úgyhogy boldogan vittem a cukrászdába, nyaljon csak, az mégsem olyan céltalan program, mint a játszótér. Ma délután viszont nem volt mentség, boldogan rohant hozzám az ovi kapujában, hogy anya, ugye megyünk akkor a játszótérre.
Nagy levegő, teljes jógalégzés. Megyünk.
És kezdődik a rémálom. Mert alapból más a helyzet, ha hétvégén, tízórai és ebéd között vagy ebéd után megyünk mozogni egy jót. Tréningben vagy edzőcuccban én is vígan szaladgálok vele, húzódzkodást gyakorlok, fogócskázom vele. Érthető módon valahogy az energiaszintem is máshol van olyankor, mint amikor munka után, félcsinosan, de full fáradtan vár rám egy következő műszak.
Eleve az, hogy ott egy elkerített placc, ahol játszani kell, ha tetszik, ha nem, tesz valami olyan nyomást az emberre, amitől végigfeszengem a területen töltött időt. A szilveszter és az esküvő jut róla eszembe, ezek sincsenek tekintettel az ember hangulatára, elvárt és kötelező az örömködés mindkettőn, pont, mint a játszón.
Aztán a közeg. Eleve a saját gyerekemet is sokszor nehéz elviselni, hát még húszszor annyit. Hangosak, iszonyú hangosak, idegesítőek, ordítanak, lökdösődnek, gonoszkodnak és sírnak, és nem szólhatok rájuk, az anyjuknak se mondhatok semmit, hiszen hát mindenkinek a saját gyereke, ugye. Lehet itt most álszenteskedni, hogy jaj, minek szül az ilyen gyereket, de nem, azért, mert anya vagyok, se nem dolgom, se nem kötelességem máséit elviselni, és kérem, a jelek szerint egy, maximum két gyerekre vagyok hitelesítve.
Kettő fölött nekem az már tömeg, bosszantó és zavaró, és akármilyen szociális is valaki, nagyobb tétben mernék fogadni rá, hogy az anyák többsége falra mászik más gyerekétől, csak hát ezt kimondani ugye nem illik, mert juj, mit szólnak majd.
Az eleve irritáló alaphangulathoz hozzájön, hogy a világon semmit nem lehet csinálni. Ismétlem: a munka utáni játszóterezésről van szó. Irodai ruhában homokozni, pörgődobozni vagy drótkötélcsúszkázni lehet ugyan, csak kurva hülyén néz ki, meg nem is annyira praktikus. Dolgozni legalább ebben az időben nem szeretnék, a telefonomat meg tudatosan nem nyomkodom ilyenkor.
Úgyhogy marad az ácsorgás. Általában úgy szoktam csinálni, hogy egy percig karba, másik egy percig a hátam mögé tett kézzel állok, és így tovább. Két-három percenként, vagy a gyerek új tevékenységénél kiküldök egy “nagyon ügyes vagy”-ot, közben persze őszintén gyönyörködöm benne, milyen gyönyörű, ügyes, kedves és energikus, és mosolyogva remélem, hogy már csak ötperc, és kidől végre.
A haszontalan idő alatt jól meg lehet figyelni az anyákat. Nagy általánosságban elmondható, hogy akikkel egy hullámhosszon lennék, azok – ugyanezekből az okokból – csak elvétve fordulnak meg a játszótéren, aki meg rendszeresen ott van, azzal nem vagyok egy hullámhosszon. Úgyhogy csak kívülállóként állapítottam meg, hogy vannak a fornettis zacskóval a kezükben ácsorgók, vannak azok, akik az otthonról hozott, többfogásos uzsonnában hisznek, vannak az aggódók, akik félpercenként szólnak a gyerekre, hogy ne csináljon valamit vagy leginkább semmit. Vannak a telefont nyomkodósak, aztán vannak, akik a gyereküket nézve valószínűleg már a vacsorán gondolkodnak, és vannak a kedvenceim, a pletykafészkek. Ők azok, akik mindenkiről, mindenkiről is tudnak mindent, leginkább azt, ki milyen szar anya. Kíváncsiságból időnként bele-belehallgatok az ilyen beszélgetésekbe, most aktuálisan például arról hallottam, hogy a valakinek a valamelyik gyereke valahány hónaposan még mindig nem fordult át, ami hát, pff..netto rosszanyaság, és vinni kellene neurológushoz, nem igaz, hogy egy anya ezt nem veszi észre.
Na, ekkor sasszéztam arréb határozottan, és mivel szerencsére a gyerekemnek is elég volt negyven perc az én esti műszakomból, boldogan fordítottunk hátat ennek a számomra még mindig rejtélyesen fura helynek.
Legutóbbi bejegyzések