Néha tényleg történnek csodák

Amióta megszületett a lányom, sulykolom belé, hogy addig menjen, amíg el nem éri az álmait, és soha, de soha ne érje be kevesebbel, legyen szó férfiról, munkáról, bármiről. Nyilván fogalma sincs, miről beszélek, de tudom, hogy úgyis megragad majd benne. Akarom, hogy higgyen a csodákban, mert néha történnek csodák.

Liszkai kislányként volt egy álmom. Jó, több is volt, akartam például Kudlik Júlia lenni, olyan hatalmas gallérú fehér blúzban bemondani a műsorismertetést a tévében, akartam reklámmenedzser is lenni, habár azt sem tudtam, mit jelent, aztán azt is álmodtam, hogy újságíró leszek, meg hogy közöm lesz valahogyan az autóversenyzéshez. Kudlik Júlia végül nem lettem, reklámmenedzser sem, habár az még lehetek, újságíróként viszont, atyaúristen, már 19 éve dolgozom. Valahol a karrierem közepe után nem sokkal közelebbi kapcsolatba kerültem a versenyzéssel, na akkor gyorsan álmodtam egy újabbat: azt, hogy egészen szorosan a része leszek az akkor még WTCC-nek nevezett sorozatnak. Kőkeményen ráfeküdtem az angolra, szakmai cikkeket olvastam, hogy minél többet tudjak erről a világról, láttam magam a boxutcában sétálgatva, a versenyzőkkel interjúkat készítve. Soha, egyetlen percig nem inogtam meg, bármilyen szürreális álomnak tűnt is akkor, egyszerűen biztos voltam benne, hogy így lesz, mert tudtam, hogy nem lehet máshogy. 

Kezdett minden jól alakulni, amikor félig tervezetten, félig váratlanul teherbe estem. Lőttek az álmomnak. Időmérők és versenyek helyett a saját futamaimat néztem, sokszor igazi kívülállóként. Ráadásul, mivel a terhességem eleje egybeesett a kirúgásommal is, joggal éreztem úgy, hogy a gyerekemért mindent el kellett vesztenem. Néhányszor elkeseredtem, hogy még azelőtt felébredtem, hogy az álom megkezdődött volna, de többnyire inkább bizakodást éreztem, nyugodtan vettem tudomásul, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy, mert nem lehet máshogy, csak idő kérdése. 

A gyes után aztán jjött egyik váratlan lehetőség, utána a másik, olyan, akkor esetlegesnek és lényegtelennek tűnő lépések, melyekről visszanézve tudom már, hogy mind az álmomhoz vezettek. Olyan emberektől kaptam segítséget, akikről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek nekik. Még egy különleges karmatörlesztést is belefért, amikor egy olyan volt kolléga, akivel nem kifejezetten szimpatizáltunk egymással (finoman szólva) felajánlott nekem egy neki szóló meghívást egy szezon előtti tesztre. 

Azóta is gondolkodom, hogy a sorsomat pecsételte meg, rajta keresztül teljesedett be az elrendeltetett, vagy csak az első lépés volt az utamon, vagy hogy valóban tartozott-e nekem, talán soha ki sem derül majd, de soha el nem múló hálával tudok gondolni rá. 

Folytattam a gyerek előtti munkát, újra angol, újra szakma tanulása, újabb próbálkozások. Elképesztő mennyiségű munka, sok befektetett pénz, de ami mindennél fontosabb: soha, egyetlen percig meg nem gyengülő hit vitt oda, ahol a helyem van.

Olyan határozottan, annyira megingathatatlanul, olyan erősen tudtam, mi a cél, hogy az oda vezető út csak úgy bekúszott a lábam alá. Egészen addig, amíg csoda nem lett belőle.

Egy évvel később, egy másik szezon előtti teszten, pár nappal ezelőtt ott ülhettem három elismert, nemzetközi szakíró mellett, és a már WTCR-ré változott sorozat hivatalos évadnyitó sajtótájékoztatóján a versenyzőket kérdezhettem. Imádtam minden percét, még a kis kínoskodásokat is, mert benne voltam a saját csodámban, abban, amit az olaszliszkai művház színpadán rendszeresen magam köré képzeltem, a csodámban, amit valahogy végül meg is teremtettem. 

Ott épp valóra válik egy álom – Photo Frederic Le Floc’h / DPPI

Erős voltam, megrendíthetetlen, türelmes és okos. Hallgattam Máraira, elfogadtam, hogy egy angyal és egy szent türelmével kell megvárni, hogy amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzám tartoznak, eljutnak hozzám.

Megtanultam, hogy a hitnél egyszerűen nincs fontosabb. Ha őszintén, igaz szívvel, az utolsó sejtemmel is hiszem azt, ami az utam, és amire képes vagyok, akkor az egyszerűen csak megtörténik. Nem azonnal, hanem egyszer. Lehet, hogy át kell érte menni néhány borzalmasan nehéz időszakon, de ha belülről minden körülmények között dübörög az eltökélt “így kell lennie”, akkor az egyszer csak úgy lesz. 

Mert csodák néha történnek. Még a liszkai lányokkal is.

 

„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”
(Márai Sándor)

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry