Tróger anya vagyok, mert hiányzik a munkám?

Edina őszinte vallomását, melyben arról ír, hogy kisgyermekes anyukaként mennyire nehezen éli meg a bezártságot, már korábban közzétettem, ide kattintva visszaolvasható. Újabb bejegyzésében a munka utáni vágyódásáról vallott.

“Tagja vagyok egy manapság divatos csevegő csoportnak, aminek az lenne az értelme, hogy az Anyukák segítsenek egymásnak eligazodni a szülőség göröngyös útján, de sokszor azt látom, hogy nemhogy nem segítenek, hanem éppen hogy összezavarják a másikat. Illetve olyan stílusban és olyan vehemenciával fejezik ki a véleményüket, hogy az már sértő.

Azt látom, hogy vannak a magamfajta bizonytalan, rutintalan (valószínűleg első gyermekes) Anyukák és vannak a magabiztosak, akik mindent tudnak erről a szakterületről.

A legutóbb olvasott beszélgetésben az volt a téma, hogy egy rutintalan Anyuka elbizonytalanodott abban, hogy jót tesz-e a gyermekének azzal, ha éjjel hagyja sírni, ezzel próbálva leszoktatni a rendszeres éjszakai ébredésről. Volt pár normál hangvételű hozzászólás, de természetesen megjelent a magabiztos Anyuka is, aki rendesen kiosztotta a témát felvetőt és leoltotta, miszerint könyörtelenség a gyereket sírni hagyni, arra van szüksége, hogy a szülő a közelében legyen és igenis fel kell ébredni annyiszor, ahányszor a baba igényli, stb.

Aztán a végén feltette azt a bizonyos kérdést, amivel jól bele lehet taposni a másikba:

Minek szültél gyereket, ha nem tudod magad teljes mértékben átadni az anyaságnak?”

Istenem, miért adtál egyeseknek ekkora magabiztosságot és miért kaptam én ebből ilyen keveset?

Arra gondoltam, hogy ha ennek az Anyukának elmondanám, hogy itthon vagyok a 10 hónapos babámmal, de feszít belülről az érzés, hogy szeretnék visszamenni dolgozni, akkor biztosan a pokolra küldene, elhordana mindenféle szívtelen dögnek, akire egy kutyát sem bízna rá.
Annyiban nem járna messze az igazságtól, hogy emiatt az érzésem miatt gyötrődöm.

Trógernek érzem magam, a legrosszabb anyának, amiért hiányzik a munkám. Gyermeket vállaltam, s ezzel azt is, hogy élete első éveiben Vele leszek, itt leszek Mellette. Akkor mégis miért dobol bennem a vágy, hogy közösségben legyek?

Hiába mondanám én annak az Anyukának, hogy szeretem a gyerekemet, garantáltan megkapnám tőle, hogy bezzeg más, akinek nem lehet gyereke, mit nem adna azért, hogy az én helyemben lehessen, meg egyébként is, egyszerűen maradjon kussban a méhe annak, aki nem a föld felett három méterrel lebegve tolja el a babakocsit naponta kétszer a játszótérre.

Vannak Anyukák, akik arra születtek, hogy otthonukban több gyermeket neveljenek. A zsigereikben van a kicsik gondozása. Élvezik az otthon töltött időt. Vállalnak 2-3 vagy több gyermeket és 8-10 évre kiesnek a munkából, de Ők ezt nem bánják. Szeretik. Na, persze hallottam már olyat is, hogy ezekre az Anyukákra rásütik, hogy csak azért szülnek, hogy ne kelljen menni dolgozni. Bírálat. Kegyetlen bírálat mindenhonnan, mindenkinek, minden esetben. Ha van sapka, az a baj, ha nincs, az a baj.

Aztán vagyok én. Nem voltam vezető beosztásban. Nem vagyok karrierista. Nem a pozíció hiányzik. Nem a presztízs. Hanem a társaság, a közösség, az aktivitás, a tevékeny életmód.

Amikor délután fél 2-kor még pizsamában, kócos hajjal közlekedek a lakásban és nem tudom, hogy mihez kapjak, akkor felrémlik a baba előtti életem. Érzem, hogy elvesztem kicsit a dologban. Elfelejtek nő lenni, társ lenni, testvér lenni, gyerek lenni, barátnő lenni, szomszédcsaj lenni. Túlságosan alárendeltem magam a kicsinek és lehet, hogy ez fojtogat.

Igen, jó lenne reggel szépen, nyugodtan elkészülni és nem kapkodni. Reggelizni és nem 11-kor enni először. Beszélgetni. Fesztelenül. Együtt ebédelni a kollégákkal. Elszívni egy cigit kaja után. Pletykálni kicsit. Összenevetni. Kibeszélni a céges dolgokat. Kiöltözni egy céges rendezvényre. Lazulni egy munkahelyi összejövetelen.

Nem vagyok sztahanovista, de szeretek dolgozni. Nekem sosem jelentett gondot, hogy dolgozni kell. És ha én vagyok a világ legaljasabb nője, akkor sem tudom azt hazudni, hogy nem hiányzik. De persze ettől meg szarul érzem magam. Néha kurva szarul. Hogy miért nem elég nekem az, hogy van egy gyönyörű, egészséges babám? Miért nem élvezem ki a pillanatokat, amit Vele tölthetek? És egyáltalán mennyire normális ez az érzés? Mert a csoportokban megnyilatkozó Anyukák hozzászólásai miatt azt érzem, hogy egyáltalán nem az, és bűnös vagyok, ha ezt érzem.

Viszont ilyenkor eszembe jut, amit még Nagymamám mesélt, hogy régen a nők nem sokáig maradtak otthon szülés után. Menni kellett a földekre dolgozni. Anyuka kinn kapált, nagymama meg vitte 3 óránként a babát, hogy Anyuka meg tudja szoptatni. Szoptatás után meg ment tovább a munka. Akkor Ők is kegyetlen, szar Anyukák voltak?

Egyes országokban 6 vagy 8 hónap gyermekgondozási támogatás jár csak. Akkor ott is trógerek az Anyák, mert a 6-8 hónapos babát bölcsődébe adják?

Lehet, hogy csak el kellene fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, nem egyeznek az igényeink, de ebben a mai világban, amikor körülvesznek a Megmondó emberek és beskatulyáznak, ha nem követed a trendet, nem egyszerű.

A munkámban nagyon pörögtem. Sms, mms, viber, messenger, e-mail, telefon, személyes kontaktus. Ezer szálon futó ügymenet. Ebből kell(ene) lelassulni egy kicsihez. Bogyóhoz és Babócához.

Kibaszott nehéz.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s