Megvagyunk

Sosem gondoltam volna, legkevésbé sem terveztem, hogy valaha is egyedülálló anya leszek. A családi minta teljesen mást diktált, így már azt is tragédiaként fogadta a környezetem, mikor meggondolatlanul kötött fiatalkori házasságomból huszonakárhány évesen kiszálltam. Ennek fényében mondjuk legalább nem érte váratlanul őket, mikor a gyerekem apjával is külön mentünk. Egyik döntésemet sem bántam meg, sőt, büszke vagyok rá, hogy ki mertem szállni. Mert nem akartam, hogy csak úgy meglegyünk.

Megvagyunk. A hideg futkos a hátamon, mikor valaki ezzel a szóval jellemzi párkapcsolatát. Minden megalkuvás, minden túlvállalt kompromisszum, minden belenyugvás és lemondás benne van ebben az egy szóban, ugyanúgy, mint a lustaság. A lustaság arra, hogy megadjuk magunknak a lehető legtöbbet, vagy legalább az esélyt minderre. Pedig még a hét fő bűn között is ott szerepel a jóra való restség. És magunknak nem megadni a jót, magunkkal nem jól bánni ugyanolyan vétek, mint mással mostohának lenni. 

A megvagyunknál nincs veszélyesebb. A megvagyunk annyira semmilyen, hogy abban már semmiféle, sem negatív, sem pozitív érzelem nem szerepel. Nincs benne háztetőszaggató veszekedés, hörögve bömbölés, otthonról elrohanás, nincs benne szenvedély, nincs benne szex, nincs benne rajongás, sem düh, sem szeretet, csak a rideg kötelesség. 

A megvagyunk nem egyenlő a régóta együtt vagyunkkal. Ismerek olyan párokat, melyek tagjai évtizedek óta együtt élnek, együtt nőttek fel, tudják, élik és vállalják, hogy elmúlik a szerelem, mégsem süppedtek bele a megvagyunkba. Tesznek azért, hogy mindig újabb és újabb szintre emeljék a kapcsolatukat, oda merik adni a gyerekeket a nagyszülőknek, mernek miidőt adni maguknak, el tudnak szökni a problémák elől, el tudnak szökni a megvagyunk elől. Nem restek jót adni egymásnak és maguknak. 

A megvagyunk, az igazából nem érdekel. A megvagyunkot majd megoldja valaki más, a megvagyunkban lehetek gyáva, a megvagyunkban lehetek gyenge, a megvagyunkban lehet passzívkodni évtizedeken át. A megvagyunk biztonságos, a megvagyunk jól ismert, a megvagyunk nem jön sehonnan, nem is tart sehová, a megvagyunk csak úgy megvan, a fürdőszobapolc két végére pakolt piperecuccok között, a kanapé két karfájára kucorodott facebookozó között, ott van a  protokollkérdésekkel megszakított vacsorák közben az asztalon, ott van a némán végigvezetett vidéki utazás alatt a kocsiban, ott van minden különalvásban, vagy épp a hátat fordításban, a titokban olvasott és elküldött sms-ekben, a megvagyunk ott van az ujjra szorult jegygyűrűben, a strandon félrenézésben, a felszabadult munkába menésben, az este a ház előtt a kocsiban üldögélésben, ott van a rutinszerű bevásárlásban, a végigkurvaanyázott fűnyírásban. 

A megvagyunkban lassan áttetszővé válik a másik, sem érkezése, sem távozása nem jelent semmit, nem hiányzik, nem is rossz és nem is jó, ha ott van, jelentéktelen lesz, érdektelen és annyira távoli, mint a saját boldogságunkra való igényünk.

A megvagyunknál csak jobb lehet az elváltunk, a szétmentünk, az újra megpróbáljuk, a párterápiára járunk, a többé látni sem akarom, a nem tudok nélküle élni. 

A megvagyunkban nem történik semmi. 

A megvagyunkban tönkre lehet menni.

A megvagyunkból el kell menekülni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s