A gyerekem rendszeresen néz tévét – Egy egyedülálló anya vallomása

Nem tudom, e sorok közzététele után vajon kiléphetek-e majd az utcára skarlát betű nélkül, vagy menten máglyára dob az inkvizíció, de legyen bármi is a következmény, őszintén le kell írnom, mert feszít, szétrobbant belülről az évek óta féltve őrzött titkom: az én gyerekem bizony néz tévét. Néha kifejezetten sokat. 

Pedig tudom, hogy borzalmasan rossz hatással van a gyerekre, korlátozza őt az érzelmei feldolgozásában, halmozódik benne a meg nem élt aktivitás, nem tudja feldolgozni a kívülről érkező képet, egyoldalú lesz a központi idegrendszere. 

Azt is tudom, hogy iskolás koráig egyáltalán nem lett volna szabad tévét néznie, mégis nézi. Amúgy már egész kicsi korától. Kezdtünk azokkal a fura, nagy figurás izékkel, volt aztán valami csillagos balhé is, majd szépen sorban a szokásos: Bogyó és Babóca, Sam, a tűzoltó, Bob, a mester, az összes kisiparos és manufaktúra, Mancs őrjárat, Dóra, Láng és a szuperverdák, megmentő főhősök mindenféle beteg kisközössége, meg néhány időszakos kedvenc, aztán eljutottunk a Büszke birtok oroszlánőrségén át, Szilajhoz, a szabadon száguldóhoz, meg persze Miraculoushoz, mondjuk utóbbit nagyon ritkán, csak együtt nézhetjük. Megvoltak a kötelező egész estés mozik is, sőt, oviból úszásra menet Lolka és Bolkát is látott már.

Sokáig volt lelkifurdalásom amiatt, hogy mindennapi ismerősként hallgatom a felnőtt fülnek annyira bugyuta sztorikat az annál is idegesítőbb szinkronhangok előadásában, aztán mikor négyéves kora körül adhézióról, centripetális erőről, felhajtóerőről, és egyéb, zavarbaejtő fizikai jelenségekről kezdett el beszélni, majd ötévesen már fejben végzett el egyjegyű számokkal alapvető matematikai műveleteket, akkor azt gondoltam, talán mégsem annyira pokolra való ez a meseügy. 

Ha nem néztünk volna tévét, akkor nem készítette volna el saját maga Fogatlan bábját, és nem csinált volna úgy a papírból kivágott figurával, mintha megülné a sárkányát. Nem utánoznánk a Találd ki, mennyire szeretlekből a két nyuszit, és nem vagyok benne biztos, hogy mesék nélkül mondaná-e a nagyapja udvarán talált egyszerű kötélre, hogy az nem kötél, hanem lasszó. 

Igaz, van a tévé mellé kommunikáció rengeteg – mindkettőnk részéről, megbeszélünk mindent, amit látunk, azt is, hogy valamit miért nem nézünk meg. Van bőven olvasott mese is, na nem minden egyes este, mert – uhh, ezért is elővesz majd a vének tanácsa – van, hogy olyan rohadt fáradt vagyok, hogy egyszerűen nincs erőm egy betűt se elolvasni. Az viszont soha nem marad el, hogy átbeszéljük, kinek mi volt a legjobb, a legrosszabb és a legérdekesebb a napjában. 

Látom, hogy mennyire elviszi a figyelmét a tévé, félelmetes, ahogy meg tudja babonázni, de világra nyitott anyaként egyszerűen nem tudom elképzelni az életünket tévé nélkül. Érdekel a félőrült szabadmászó srác története, érdekelnek a sportesemények, portrék, sorozatok, filmek, és bevallom, imádom a gyerekkel összebújva megnézni az Aranyhajat, most aktuálisan valamelyik Így neveld a sárkányodat mozit, a Hamupipőke Disney filmváltozatát, a Bűbájt, mindent, amiben van hercegnő és/vagy szerelem. 

Nem vagyok gyerekpszcihológus, sem semmilyen gyereknevelési megmondóember, egy egyszerű, hétköznapi anya vagyok csak, aki azt látja, hogy a tévével való riogatás könnyen át tud menni tényleg ijesztőbe. Az ember nem tudja lelkifurdalás nélkül bekapcsolni, mert rögtön azon gondolkodik, juj, benne vagyunk-e még a napi 20-40 percben, most sérül-e épp a gyerek központi idegrendszere, korlátozódik érzelmei feldolgozásában, vagy pont a meg nem élt aktivitásra tett még két környi faluban biciklizést ezzel az egy epizóddal. Abban is biztos vagyok, hogy nem a hasukra ütve találnak ki általam nagyra becsült szakemberek ilyen megállapításokat, mégis tökre megnyugtató lenne, ha nem végletekben, hanem praktikumban, például az egyedülálló anya nappali-konyhájában szétnézve írnának cikkeket, ajánlásokat. Tök kedves és romantikus gondolat, hogy vegyen fel az ember bébiszittert a tévé helyett, de mondjuk egyrészt nem mindenki engedheti meg magának, másrészt elég hülyén nézne ki, ha felhívnám a mi új Krisztinket (mert a “régi” már saját babájára vigyáz), hogy figyu, gyere már légyszi, játssz addig Olíviával, amíg összedobom a vacsit.

Harmadrészt: tényleg nem lehet szüksége a gyereknek arra, ami a felnőttnek is jólesik, hogy egy fárasztó nap után, a kanapén elnyúlva kicsit megpihenjen? Volt úszáson, jógán is, tanult a gyógynövényekről a foglalkozáson, fogócskázott egy kövér órácskát a többiekkel a játszótéren, evett homokot, kavicsot, bodobácsot, a feje búbjáig koszos és minden porcikájában gyerek, aki olyan fáradt, hogy lépni alig bír, nem fogom még azzal traktálni, hogy márpedig éld meg az érzelmeidet, olvass, fantáziálj most és a következő húsz percben, mert különben itt a világvége.

Kicsit kevesebb sterilitás, több gyakorlati ajánlás máris kevésbé nyomná laposra az amúgy is megterhelt anyákat. És talán nem éreznénk azt sem állandóan az arcunkba tolva, hogy mit kellene máshogy csinálnunk, mit nem csinálunk jól, vagy mitől nem vagyunk jó anyák.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s