“Az anyám megkeserítette az életemet” – egy kétgyerekes anyuka vallomása

Köszönöm a bizalmatokat, köszönöm, hogy történeteitekkel segítetek a többi anyának. Köszönöm Tündi, hogy a te sztoridat is megoszthatom.

“Amikor néhány hete megosztottad az egyik anyuka, Edina gondolatait arról, hogy milyen nehéz a négy fal közé beszorulnia egy anyának, úgy éreztem, mintha én írtam volna azokat a sorokat. Akkor fedeztem fel az oldaladat és most már én is kezdem úgy érezni, mintha én is igaz és igazi anya lennék, de van egy olyan mérgező tényező az életemben, amiről nehéz bárkinek is beszélni, mert tudom, hogy azonnal elítélnének, én lennék a hálátlan korcs, ezért úgy döntöttem, hogy ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Az én életemet a saját anyám teszi tönkre. De olyan mértékben, hogy lassan tényleg az őrület határán táncolok. 

A terhességem alatt jó ötletnek tűnt, hogy kihasználjuk a több generációs házban rejlő lehetőségeket és vidékre költözzünk, igen, egy fedél alá a szüleimmel. Tudom, hogy rémálom, most már tudom, de ikreket vártam, első terhességem volt, fogalmam sem volt, mire számíthatok, úgyhogy úgy voltam vele, hogy jól jön majd Anya segítsége.

Beköltöztünk az emeletre, legalább szerencsére külön bejáratunk van, Anyáéké maradt a földszint. Már a terhességem alatt feltűnt, hogy Anya mintha elég nehezen viselné ezt a helyzetet. Már az is furcsa volt, hogy a bejelentéskor nem örült, hanem csak aggodalmaskodott, hogy hogyan fogom én ezt megoldani, mert én nem vagyok anyatípus, meg hogy túl hamar vállaltuk be a babát. Aztán, amikor kiderült, hogy ráadásul ketten vannak, esküszöm, mintha kárörvendett volna, egyszer el is hagyta a száját az a mondat, hogy kellett neked, miért akartál annyira gyereket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem segített a babavárás körül, mert tényleg segített, igazából mindent megcsinált, de soha, semmit nem hagyott szó nélkül. Vagy azzal jött, hogy bezzeg az ő idejében így meg úgy mentek a dolgok, mondjuk már ettől is gyomoridegem lett, vagy azzal, hogy korai ez még, nekem még a karrieremmel kellene foglalkoznom, és hát volt az is, hogy nem neki kellene segítenie, hanem nekem kellene gondoskodnom róla, ahogy egy rendes gyerek teszi az anyjával. 

Úgy voltam vele, hogy hát jó, talán ő is meg van ijedve egy kicsit ettől az egésztől, messze van még a hatvantól is, talán hirtelen öregnek érzi magát, vagy nem tudom, szóval így próbáltam mentegetni őt magamban.

De amikor megszülettek a lányok négy évvel ezelőtt, akkor teljesen kifordult magából. Én eddig csak olvastam ilyen csúnyán megromló Anya-lánya viszonyokról, soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer velünk is megtörténhet. Mindig és minden rossz volt, amit csak csináltam, pedig hát amúgy is nagyon nagy feladat volt a két pici ellátása és közben még az Anyámmal is vívnom kellett.

Ügyetlennek, türelmetlennek nevezett és ezek még a finomabbak a szidásai közül. Esténként úgy vártam haza a férjemet, mint a messiást, szerencsére ő megértett engem, habár előtte Anya mindig próbált viselkedni. De persze, ha neki kellett volna a lányokkal lenni, mindig kitalált valamit, általában valamilyen fájdalmat vagy betegséget, meg amúgy is csak akkor bírt a gyerekekre vigyázni, amikor aludtak vagy jó kedvűk volt, de amint valamilyen probléma volt, rögtön lepasszolta őket. Apukám egyáltalán nem vonódott be az egészbe, ő a napi munka után általában elvonult pihenni, nem is nagyon vette észre, vagy talán nem akarta észrevenni, mi folyik körülötte. 

A rengeteg idegeskedéstől természetesen elment a tejem, na hát akkor is voltam én minden az Anyám szerint, csak úrinő nem, hogy hogy lehetek ilyen anya, hogy még etetni se tudom a gyerekeimet, és ő bezzeg előre megmondta, hogy ez lesz. A férjem akkor kiállt mellettem, más se hiányzott akkor púpként a hátamra, csak egy jó kis anyós-vő vita, de utólag be kellett látnom, hogy volt hatása, mert egy kicsit a következő pár hónapban visszavett ebből a borzalmas viselkedésből. 

Aztán amikor fél éve újra terhes lettem, még tovább romlott a helyzet. Nem akarok csúnya szavakat használni, de el lehet képzelni a legocsmányabb káromkodásokat, amiktől hangos volt a ház minden nap. A lányaim mellett a pocakomban lévő kis jövevény is szinte hozzászokott az üvöltéshez, nem tudtuk már elviselni egymást Anyával, és ennek alaposan hangot is adtunk. Amikor pedig kimondta azt, hogy nem bír még egy gyereket elviselni a házában, mert engem is csak nehezen tűrt meg, szinte azonnal csomagolni kezdtem. Szerencsére akkor pont nem voltak bérlők a saját otthonunkban, úgyhogy volt hová mennünk, és azóta nem is álltam szóba az Anyámmal. Néha megpróbál felhívni vagy üzenetet küld, de én egyszerűen nem is tudok gondolni rá. Nemsokára szülni fogok, szeretném, ha most minden nyugalmat meg tudnék adni a picinek, meg persze a lányoknak is. 

Nekem szerencsém van, mert a férjem mindenben támogat, és volt hova menekülnöm Anya elől, de olyan sokszor eszembe jut, hogy mit csinál az, aki nem tud hova menni, aki bele van kényszerítve egy ilyen mérgező légkörbe a gyerekeivel együtt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a felnőtt gyerekeimmel valaha is így viselkednék, vagy hogy ennyire nem lennék majd tekintettel az unokáimra. Biztosan sok idő lesz még, mire helyére kerül ez a dolog kettőnk között, vagy lehet, hogy soha nem is tudjuk majd rendezni, de most nem is érdekel, szeretném, hogy a gyerekeim és én is nyugalomban legyünk.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s