Van a boldogságnak egységára?

Ironikus a boldogság világnapján arról írni, hogy nem hiszek a boldogságban. Pedig így van. Nem hiszek a boldogságban, az olyan kamuszagú és kicsit elitista. 

Ezen a napsütéses, de becsapósan hűvös napon, a tavaszi nap-éj egyenlőség napján, a csillagászati tavasz kezdetén úgy lenne illő, hogy elsőként megemlítem: a pénz nem boldogít, keresd a boldogságot magadban, ne engedd, hogy a vágyaid uralkodjanak rajtad, ja meg a kedvencem, a boldogok a lelki szegények. Mondjuk utóbbival – kissé módosított változatban – egyet is tudok érteni, azzal az aprócska változtatással, hogy tényleg gondtalanabb az élete annak, aki nem foglalkozik lelki fejlődéssel, nem keres válaszokat, nem akarja kutatni önnön és mások mélységeit.

Gondtalanabb az élete. De vajon boldogabb is? 

Ugyanígy állítom, hogy minden közhely és new age-es szóbeszéd ellenére a biztos anyagi háttér bizony ad egy alapvető könnyedséget az ember életének. Azért ha minden hónap adott napján pittyen az sms a fizetés megérkezéséről, ha lapul néhány állampapír, jól fialó részvényecske az eredeti Rothko mögé rejtett, nyikorogva nyíló fali széfben, azért az hoz magával egyfajta hálás nyugalmat. Nincs minden egyes nap ugyanaz a track, hogy elég lesz-e, hozzányúljak-e, megengedjem-e magamnak. 

A pénz igenis könnyebbé teszi az életet. De vajon boldogabbá is? 

Magunkban kell keresni a boldogságot – túlságosan leegyszerűsített, kissé megúszós állítás ez így. Ha bezárnak mondjuk egy patkányokkal, poloskákkal teli szobába hosszú napokra étlen-szomjan, folytathatok akármilyen hatékony mindfulness meditációt, valahogy nem tudom elképzelni, hogy rám törne az a fene nagy boldogság érzés. Még úgy sem, hogy hálás lennék azért, hogy csak bezártak és mondjuk nem megöltek, vagy hogy csak patkányok és nem vérszomjas oroszlánok közé. Az viszont kifejezetten boldogság lehet, amikor kiengednek ebből a fogságból.

Lehet a boldogság pillanatoknál tartósabb?

Nem hiszek konstans boldogságban. Inkább egyfajta elégedettség érzésben, ami nem egyenlő a megelégedettséggel. Tartom, hogy aki megelégedett, az nem fejlődik. Az egy helyben toporog. Nem akar, nem próbál, nem halad, nyugodtan elvan az ismerős biztonságban. 

De egyenlő vajon a biztonság és a kényelem a boldogsággal? 

Kell egyáltalán definiálni a boldogságot? Nem lehet, hogy ugyanolyan szubjektív érzetről van szó, mint mondjuk a málna íze? Honnan tudjuk, hogy mindenkinek ugyanolyan a málna? Nekem boldogság levenni a cipőt, ami véresre törte a sarkamat. Boldogság egy csöndben, békében levezényelt reggel a gyerekemmel. Boldogság, amikor egy valami, amiért régóta küzdöttem, valósággá válik. Boldog vagyok, amikor megugrok egy feladatot, amitől gyomorgörcsöm volt. Boldogság a gyerekem rajzait nézni. Boldogság a napsütésben vezetni és meghallani a kedvenc zenémet a rádióban. Boldogság, amikor autóversenyen vagyok. Boldogság egy nagyon várt, vagy épp egy piszkosul váratlan üzenet. Boldogság végigcsinálni egy diétát félrekajálás nélkül. Boldog vagyok, amikor olyannak látom a testemet, amilyennek szeretném. Boldog vagyok, amikor el tudok feledkezni az elmúlásról, és tudom úgy élni az életemet, mintha örökké tartana. És neked? 

De fenntartható ez az állapot perceknél, óráknál, napoknál hosszabb időn át? Kell-e egyáltalán fenntartani? Nem úgy van ez, mint az árnyékkal, meg a nappal, a nyárral és a téllel, a fenttel és a lenttel? Hogy nincs teljes egész, ha csak boldogság vagy csak boldogtalanság van? De vajon valóban értékesebbek lesznek a boldog pillanatok, ha előtte szenvedtünk? 

Meg kell vásárolnunk előre saját magunktól, mindenségtől, teremtőtől a boldogságunkat vezekléssel?

Ha igen, akkor mi az egysége, mi az egységára? Áfásan vagy alanyi adómentesen kapjuk? Átutalással lehet érte fizetni? 

Egyévnyi hullámvölgyért mennyi boldogság jár? Boldogtalanság depresszióval kísérve kirobbanó boldogságot ér? És ha elkezdődik a boldogság, honnan tudjuk, mikor közeleg a vége?

Megtalálni a sorsfeladatunkat, elfogadni, hogy az esetleg nem feltétlenül passzol azzal, amiről gyerekként azt hittük, egyszer majd a miénk lesz, elfogadni, de nem belekényelmesedni, hanem minél jobbnak és jobbnak lenni mindabban, amit ránk szabtak, ebben látom a boldogságot, viszont még mindig nem állapot, hanem pillanatok tucatjainak formájában.

És mégis valahogy szívesebben nevezném harmóniának. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s