Szülés után a pokolban – depresszióm története

Maga volt a pokol. Azóta is imádkozom a mindenséghez, teremtőhöz, hogy lehessen még egy kisbabám, akivel – hülyén hangzik, tudom, de – jóvá tehetek mindent. Mert az időt visszaforgatni ugye senkinek sem sikerült még, próbálkoztam párszor vele, de nem ment. Szeretnék még egy esélyt, hogy szülés utáni depresszió nélkül, éretten és tapasztaltan élhessem meg újra az anyává válás örömét. Amíg ez nem adatik meg, addig pedig szeretném, ha mások tanulnának a példámból.

2014 nyarán írtam erről, emlékeim szerint elsők között vállaltam fel nyilvánosan a szülés utáni depressziót, ami még 2014-ben is tabunak számított. Nem 1714-ben, nem 1984-ben. Hanem öt évvel ezelőtt. 3700-nál is több lájk, 1500 megosztás, több száz komment született a bejegyzéssel összefüggésben, amit azóta valamiért eltávolított a Facebook. Több százezer emberhez jutott el az írás, rengetegen írták le nekem személyes történetüket. Mindez bizonyította az anyák magas arányú érintettségét, és elindított az úton, hogy – ha csak írások útján is, de – segítsek a bajban lévő anyáknak.

Álljon itt újra az akkori poszt szövege, kicsit mosolygok rajta, mennyire máshogy fogalmaztam még akkoriban, kedves tükör, mennyit változik az ember öt év alatt is. A lényeg viszont nem ez, hanem az: nem vagy egyedül! Ha mégis így érzed, kérj segítséget. A szülés utáni depresszió nem szégyen, az már inkább az, ha nem teszel ellene semmit.

“Amiről ez a poszt szól, azt sem megélni, sem leírni nem volt könnyű. Amiért mégis megosztom, az az, hogy tudom: rengetegen járnak hasonló cipőben, mégis minden érintett a legmagányosabbnak érzi magát. Nekik szeretnék segíteni az én történetemmel.

Nagyjából a kislányom hat hónapos kora környékén kezdődött minden. Eleinte csak azt éreztem, egyre nehezebben állok neki a napi teendőknek. Fáradtság – legyintettem. Aztán egyre többször voltam ideges, szinte rettegtem minden egyes naptól. Később már csak az estéket vártam, hogy aludhassak, irtóztam a reggelektől. Elviselhetetlen voltam a környezetemmel, mindenbe és mindenkibe belekötöttem. A türelmetlenségemre, elégedetlenségemre egyszerűen nincs szó! Nem láttam szépet semmiben. Azt gondoltam, mindenki másnak könnyebb, mint nekem. Irigy voltam. Nem tudtam örülni semminek, csak annak, ha aludhattam. Nem jött javulás. Habár legtöbbször nem is akartam. Semmit nem akartam, sehol és sehogy nem volt jó. Egyre többet sírtam, egyre szomorúbbnak, kilátástalanabbnak láttam az életemet. Ha volt is valami, ami némi erőt adott, az a csodálatos kislányom – de ez a feltöltődés is csak ideig-óráig tartott. 

Aztán eljött a mélypont. Azt nem részletezném. Legyen annyi elég, hogy megéltem, amiről Weöres Sándor írt: “Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” Valahogy ösztönösen hagytam magam a lehető legsötétebb veremben vergődni – visszatekintve ez kellett ahhoz, hogy végül elinduljak a javulás útján. 

És kellett hozzá a tündéri gyermekem. Az aggódó családom. Egy fáradhatatlan, önzetlen, végtelenségig törődő másodunokatestvér. Egy erőt adó unokatestvér. És a legjobb barátnő, aki mindig a legjobbkor van ott. 

És igen, egy szakember is kellett. Egy pszichológus, aki megértette velem: nem vagyok bolond, csak végtelenül kimerült. Aki megértette velem, nem kell szégyellnem magam azért, mert nem vagyok ősanya. Aki elfogadtatta velem, hogy nem ördögtől való heti pár órát távol lenni a gyermekemtől. Aki segített rájönnöm, mi az, amitől feltöltődöm. Aki megértette velem, hogy pihennem kell, hogy nem lehetnek irreális elvárásaim magammal szemben.

Jobban vagyok. Most olyan harmóniában vagyok magammal, a lányommal és a környezetemmel, amilyenre mindig is vágytam, de amire az elmúlt hónapok-évek eseményei nem adtak lehetőséget. De a segítség nélkül töltött napok, a folyamatos kialvatlanság megtette hatását. Talán elkerülhető lett volna, ha hamarabb belátom, hogy nem bírom egyedül.

A szülés utáni depresszi bármikor, bármelyik anyánál jelentkezhet. Életveszélyes. Családokat, életeket tehet tönkre. 

Az újdönsült anyukák 15 százaléka kerülhet hasonló helyzetbe. Azért írom le mindezt, hogy figyeljetek a környezetetekben lévő kisgyermekes anyukákra. Főleg azokra, akik ingergazdag, pörgős életből kerültek a négy fal közé. Próbáljátok meg visszarángatni őket az életbe. Látogassátok meg őket, vigyázzatok a gyerekükre, ha csak egy órára is, ne hagyjátok őket magukra. 

Meg azért is írom le, ha valaki hasonló gondokkal küzd, tudja: nincs egyedül. Ha kezded elhagyni magad, ha messzire elkerül az életöröm, ha mindent sötéten látsz, azonnal kérj segítséget, értesd meg a környezeteddel, mire vágysz!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s