Közzétéve: 2019.03.18. | Kőváry Anett
Rászóltam a gyerekemre. Nem ügy, ahány lépés egy nap, nagyjából annyi rászólás is. De ma az anyám hangján szóltam rá a gyerekemre.
És hozzá pont úgy, ahogy a másfél éve meghalt anyám tette, összecsippantottam a jobb kezem mutató- és hüvelykujját, és ugyanazt mondtam, amit ő nekem gyerekkoromban.
Ugyanazok a szavak. Ugyanaz a hangsúly, Szinte ugyanaz a hang. Ugyanaz a gesztikuláció. Ugyanaz a gomb, ami valahogy rajtam is benyomódott. Ugyanaz a minta, amit talán a lányom is visz majd tovább.
Ugyanaz a probléma, de talán másfajta megoldás.
Sokszor, sokféle szituációban megígértem már magamnak, hogy márpedig máshogy fogom csinálni, mint ahogy anya tette. Több türelemmel, több szigorral, több odafigyeléssel, több lazasággal, mikor hogy kívánta a helyzet. De általánosságban elmondhatom, hogy az én generációm anyáit jóval több tudatosság, vagy mondhatjuk, hogy a tudatosság jellemzi, vannak viszont helyzetek, amikor óhatatlanul bekapcsol az anyaminta.
Például, amikor nem eszi meg a főztömet. Eszembe jut, anyám milyen pipa volt, mikor egyszer elszúrta a fejtettbab-főzeléket, és valahogyan édes lett. Nevettünk tesómmal, meg apámmal, anya viszont megsértődött. Egy idő után már ő is tudott nevetni az édes babon, ahogy azután hívtuk, de ott és akkor, neki az maga volt az összeomlás. Kölyökként nem értettem, mire fel a paláver, hiszen egyszerűen csak nem sikerült egy étel, na és. Sem kevésbé gondoskodónak, sem kevésbé jónak, sem kevésbé anyának nem tűnt, ettünk helyette párizsis kenyeret vacsorára, gondolom. Lényeg, hogy túléltem.
Na, a másik oldalon állva már nem ilyen nagy a pofám. Világgá tudnék menni, amikor közli, hogy nem ízlik, vagy mikor látom, hogy hosszú másodpercek óta forgatja a falatot a szájában. Mikor otthagyja az ételét. Vidéki lány vagyok, nálunk az ételt kidobni égbekiáltó bűn, drága jó nagyapámat is úgy vettük rá mindig, egyen még, hogy anya megfenyegette, különben kidobja. „Add ide akkor, lyányom” – mondta olyankor nagyapa. Úgyhogy ott a dilemma ilyenkor: kidobom-e az ételt, vagy egy életre elveszem a gyerekem kedvét az adott fogástól, meg úgy általában attól a hittől, hogy van választása. Mert igen, van: dönthet úgy, hogy megeszi és úgy is, hogy nem. És ha utóbbi mellett dönt, az nem azért van, mert utál, nem szeret, vagy más anyát akar, hanem egyszerűen csak döntött.
Elmúltak már azok az idők, mikor az étel egyenlő volt a szeretettel, mikor gyerek és szülő csak az ennivaló nyelvén tudott kommunikálni egymással. Mégis itt él bennem, és ha nem csípem nyakon, pusztít a talán ükanyámig elérő minta. Nem eszi meg, egyenlő: nem szeret, egyenlő: szar vagyok.
Pedig hajlamosak vagyunk elszégyellni magunkat, szaranyaságunk újabb bizonyítékának tekinteni, hogy nem sikerült a krumplifőzelék, nem lett omlós a fasírt, vagy hogy majdnem negyven évesen még mindig nem megy a palacsintasütés, pláne, amikor meg is jegyzi, hogy apánál mindig finomabb ételek vannak. Először piszkosul fájt, de most már csak nevetek rajta. Tőlem ennyi telik, bumm.
Éppen ezért nem lihegem már túl a gyerek etetését. Nem akarok megfelelni trendeknek, nem készítem a legegészségesebb fogásokat, nem tömöm meg semmivel, de odafigyelek, hogy jó minőségű ételeket egyen. Vagyis jó minőségű paradicsomos tésztát, vajas kiflit és kukoricapelyhet. A gyümölcs hálistennek megy, azzal nincs gond, de nem csinálom már össze magam amiatt, hogy pillanatnyilag ennyi fogás szerepel a szerinte ehető ételek skáláján. Én se ettem mást párizsis vajas kenyéren kívül évekig,
Úgyhogy az anyám hangját meghallva összeszedtem magam, és döntöttem, itt, nálam most vége ennek a generációs örökségnek. Nem lesz többé érzéseket és viszonyrendszereket meghatározó közpinti tényező az étel, nem lesz többé a szeretet meglétének vagy nemlétének jele, hanem az lesz, ami: táplálék.
Legutóbbi bejegyzések