Ettől fárad el egy anya, nem a takarítástól

Eleinte szkeptikus voltam ezzel a harminc nap otthon a gyerekkel kihívással kapcsolatban, amit a LifeTilt atyja és mindene, Balogh Tomi talált ki – akit egyébként egy igazi zseninek tartok -, féltem tőle, hogy csak ügyes marketingfogásról van szó, majd kiderült, hogy sajnos nem. Gyermek anyjának betegsége miatt kényszerült az otthonapa szerepbe, aminek a végén ránk, anyákra nézve pozitív lett a kicsengése. Ezzel együtt még mindig nem értem, miért kell térdre borulni, ha egy apa 30 napra átveszi az anyai teendőket, minket sosem ismer el senki azért, amit vég nélkül csinálunk, valahogy természetes mindaz, amit a gyerekünk érkezése óta teszünk érte. A kísérlet végére Tomi belátta, hogy otthon a gyerekkel az nem olyan otthon a gyerekkel, mint ahogy addig elképzelte, és nagyobb megbecsülést követelt nekünk, de mégis azt mondom: egy apa soha nem tudja megtapasztalni azt a különleges terhet, amit az anyaság jelent. Egész egyszerűen azért, mert nem anya. 

Ahogy írtam már korábban többször is, és most is hangsúlyozom, a nehézségek nem az egy idő után rutinná váló napi teendőkben rejlenek. 

Az igazi nehézség együtt élni a soha nem szűnő lelkiismeret-furdalással. Onnantól kezdve, hogy a gyerekünk megszületik, az anya lelkére valami olyan fátyolos, finoman folyton jelen lévő önvád borul, ami – feltételezem – soha többé nem kerül le onnan. Nehezebb napokon olyan súlyossá válik, hogy a légzés is nehéz lesz tőle, folyamatos fojtogató sírás kíséri, mert talán túl hangos és túl hosszú volt a gyereket ért intelem, hogy talán nem kellett volna megbüntetni, hogy talán nem pont most kellett volna leckét adni neki. Könnyebb napokon is csak árnyalatnival könnyebb, olyankor meg az a kattogás oka, hogy talán nem voltunk elég jók, elég megértőek, elég viccesek, elég gyengédek, elég engedékenyek. Bárhogyan teljen is el egy nap, anyaként minden este úgy teszem a párnára a fejemet, hogy mardos az önvád: miért nem tudom még jobban csinálni. 

Az igazi nehézség megszokni a folyamatos aggodalmat. Amint elengedem a kezét, legyen szó az oviról, az apás napokról, szülinapi buliról, át-átfut az agyamon, hogy istenem, csak ne essen baja, és én is épségben érte tudjak menni néhány óra múlva.

A legkisebb esésbe is nyílt törést, a legártatlanabb félrenyelésbe is fulladást vizionálni csakis az anyák tudnak. De a legnehezebb, amikor ott vagyok vele, és az ösztöneimet leküzdve egyszerűen hagynom kell, hogy pofára essen, mert különben nem tanul.

Ilyen volt az első szánkózásunk, amikor a lányom megveszekedetten állította, hogy ő márpedig le tud csúszni. Akármit mondtam, akárhogy próbáltam megóvni, hajthatatlan volt. Tudtam, hogy esni fog, tudtam, hogy borulás lesz a vége, de le kellett küldenem a lejtőn, hogy megtanulja: attól, hogy ő hiszi magáról, még nem biztos, hogy tudja. Hány ilyen lesz még, mikor hagynom kell majd csalódni, fáról leesni, bringával eldőlni. Aggódva nevelni a világ egyik legstresszesebb feladata. 

Az igazi nehézség állandóan jelen lenni. Nem fizikailag, lelkileg. Nincs az a program, nincs az a társaság, nincs az a távoli ország, ahonnan ne találna haza az anya érzése és gondolata. Életmódunkból és a munkámból adódóan sokszor vagyok távol a lányomtól, és annak ellenére, hogy tudom, a legjobb kezekben hagytam, mégis Japán kellős közepén is folyamatosan az otthoni időt mutató órámat lesem, végiggondolom, éppen mit csinálhat, milyen ruha van rajta, jól érzi-e magát, van-e gyümölcslé az úszócucca mellett, ki lett-e fésülve a haja naponta kétszer. Mehetnék a Holdra is, ott is érezni fogom a drága kis illatát, a bőre finomságát, látni fogom szeme már-már ijesztő tisztaságát. És lényem egy darabja mindig vele marad, az effajta szétszórtságot meg hogyan tudná kipihenni bárki is?

A nehézség a felelősség. Az őrületes felelősség, ami előtt az őrületes nemcsak egy jól csengő jelző, hanem jelzés: az újszülöttel otthon lévő kismama nyakába szakadő felelősség képes őrületbe kergetni az anyát, nem véletlenül alakul ki a szülés utáni depresszió. Szóval a felelősség, eleinte egyáltalán az életben tartása miatt érzett, aztán minden másért.

Fel tudom-e készíteni az életre úgy, hogy viszonylag normális felnőtt váljon belőle, aki meg tudja élni a boldog pillanatokat, hogyan alakítom ki a normális értékrendjét, mennyire dicsérjem ahhoz, hogy egészséges önbizalma ne csapjon át túlzottba, hogy magabiztosnak tudja magát, de ne tévedhetetlennek, hogy legyen erős, de ne erőszakos, hogy legyen kompromisszumkész, de ne legyen megalkuvó. Az egyensúlykeresés felelőssége életünk minden napját, és napjaink minden percét átfedi, hiszen ez nem valami olyan, amit ma elrontottam, holnap majd megjavítom.

Az érzelmek sokasága is az anyák terhe. A büszkeség, az öröm, a bánat, a szomorúság, a csalódottság, hogy ezeket sokszor magunkban kell tartani, mert nincs kivel megbeszélni, hiszen ömlenek az édesebbnél édesebb pillanatok, egymást váltják a felsoroltak, olyan gyorsan, olyan hirtelen ritmusváltásban éljük meg ezeket, hogy még szeizmográffal sem lehetne lekövetni. Egy vicces aranyköpés utáni váratlan vita, az önmagunkban csalódás miatti bánat elképesztő kilengések a skálán, amik pszichésen pokolian megterhelők. 

Ettől fárasztó az anyaság, nem a takarítástól, hát szarom le, hogy fél éve nem voltak megtisztítva az ablakok, ebből már azért el tudok engedni, a fűnyírást meg lehet egyfajta relaxációnak tekinteni, nem, nem ez a fárasztó. Ez a pszichés állandó ügyelet az, ami végtelenül leszív.

Nem az apák érdemét és felelősségét akarom kisebbíteni, ahh, dehogy, hiszen hatalmas érdemük és felelősségük van nekik is a gyereknevelésben. Ők a lányaink első szerelemei, fiaink első hősei, nem kétlem, hogy ők is megélik mindezeket, de nem azokban a mélységekben, mint egy anya. A természet csodálatos szabályrendszerénél fogva, minden feminista legnagyobb szomorúságára igenis ők az erősebbik nem, akik kicsit lazábban, kicsit könnyebben fognak fel mindent, jobban hagyatkoznak az ösztöneikre és kevesebb elvárásuk van saját magukkal szemben, pontosan azért, hogy a fent elemzett terhek ne vegyék el az erejüket a mamutvadászattól és a tűzgyújtástól. 

Mert másfajta felelősség az övék, amibe egyszerűen nem fér bele, hogy félnapokat kattogjanak azon, vajon lelki sérült lesz-e a gyerekük amiatt, hogy nem kapott csokis kekszet ebéd után. 

Még harminc napra sem fér bele.

One Comment

  1. Krenner László

    Kedves Kőváry Anett!

    Ha létezik “hímsovinizmus” akkor ez cikk egy masszív “nősovinzmus”.
    Saját és környezetem tapasztalataiból mondhatom, mindazok az érzések, érzelmek amiket Ön kisajátít az anyáknak, nos azok benne vannak, hasonló erővel a FELELŐS apákban is.
    Mindezek az érzések, amiket Ön felsorol, egyszerűen úgy hívják SZÜLŐI felelősség, szülői aggódás, szülői féltés, stb.
    Nemi megkülönböztetés nélkül.

    Ezt csak az anyáknak kisajátítani…
    Javaslom, beszéljen Balogh Tomival, mert valamit akkor ő nagyon rosszul csinál.

    Tisztelettel,

    Egy (remélem) átlagos

    APA

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s