Közzétéve: 2019.03.14. | Kőváry Anett
Könnyű neki, mert… Ha szívemre teszem a kezem, beismerem, számtalanszor gondoltam és gondolom ezt másokról, akiknek az élete sokkal könnyebbnek tűnik az enyémnél. Aztán legtöbbször kiderül, hogy akinek az egyik téren talán könnyebb, annak egy másik területen nehezebb a sorsa az enyémnél. És van az is, hogy pont arra vágyunk, ami a másiknak már terhes.
Természetes, hogy egyedülálló anyaként főleg a zajos, pörgős, nagy családokért vagyok oda. Nálunk nem igen adogatják egymás kezébe a kilincset a nagyszülők, vagy mert meghaltak, vagy mert messze vannak, vagy mert csak. A gyerekem apján, az ő feleségén és a bébiszitterünkön kívül nem igazán számíthatok segítségre, habár Olívia tesója is besegít néha, de kisfelnőttként vannak fontosabb dolgai is, mint a húgára vigyáznia. Így aztán mindig vágyakozó irigységgel hallgatom az olyan történeteket, melyekben versengenek egymással a nagyszülők, hogy melyikük vigyázzon az unokára, álmodozva képzelem magam azokba a családokba, ahol az anyának – látszólag – csak annyi a dolga, hogy számon tartsa, melyik hétvégén épp ki következik a felvigyázásban.
Aztán jön egy őszinte pillanat, amikor a hangos, nagy családdal körbevett anya szíve és szája megnyílik, és fellebbenti a fátylat a valóságról: bárcsak cserélhetne velem. Három gyerek mellett nemhogy levegőt alig kap, de sokszor azt is elfelejti, melyik szervén keresztül kellene lélegeznie. Elvált anyósa és apósa folyamatosan ölik egymást, sokszor a családot és a gyerekeket is megpróbálják felhasználni a másik ellen. Lehetetlen családi programot szervezni úgy, hogy mindenki ott legyen, végig kell gondolni, ki kivel nem áll szóba épp, és több turnusban levezényelni a karácsonyt, szülinapot, ovis ballagást. A másik nagymama a mártírkodásával mérgezi meg az együtt töltött időt, amiből egyébként egyre kevesebb van, mert a legnagyobbal már másfajták a gondok, a kicsivel még ugye mit kezdjen a nagyi, a középső meg úgyis elvan magának – általában ezek a nagyi önmentségei a kimaradozásra.
És hogy a férj csak a közösségi oldalon példás férj, pont a szelfik idejére foglalkozik csak a gyerekekkel, mert a munka, meg a projektek, meg a meetingek, aztán meg a Netflix, mert hát kell a pihenés, kanapén alvás már évek óta, van férj, van apa, de nincs jelen egyáltalán, vagy csak fizikailag,
Majd váratlanul kiderül az is: ő meg pont arra vágyik, ami nekem nehézséget jelent: hogy ne kelljen alkalmazkodnia senkihez, hogy csönd legyen és nyugalom, hogy csak akkor jöjjenek mindenféle rokonok, amikor hívják őket, hogy ne szúrós megjegyzésektől, vélt vagy valós sértésektől legyen hangos az amúgy sem csöndes, gyerekekkel teli ház. Hogy igazán maga oszthassa be az idejét anélkül, hogy bárki pofákat vágna rá és megjegyzéseket tenne, hogy a legkülönbözőbb gyereknevelési és háztartásvezetési jótanácsok nélkül élhesse a mindennapjait, hogy végre levegő legyen körülötte, ne lassan ölő gáz.
Milyen könnyen elvágyjuk a másiktól mindazt, ami számára teher, milyen Pille álommá tudjuk színezni a másik gyötrelmes valóságát. És milyen hivogató tud lenni más számára mindaz, amitől nekünk már recseg a vállunk, nem is gondolnánk, hogy más milyen szívesen átvenné a saját, súlyos pakkunkat.
Hasonlítgatunk, folyamatosan másokhoz és mások életéhez mérjük magunkat és a magunkét, bele sem gondolunk abba, hogy akaratlanul is a saját vágyainkká kozmetikázzuk más valóságát. Veszélyes játék ez, annyiból viszont talán hasznos, hogy óvatosan megtaláljuk az összes pozitívumot a saját életünkben.
És talán arra is rájövünk, hogy valójában lehet, hogy nehezebb az, ami könnyebbnek látszik.
Legutóbbi bejegyzések