Közzétéve: 2019.03.13. | Kőváry Anett
A tökéletes ősanyáknál csak azokat a tökéletes ősanyákat tudom nehezebben kezelni, akik kibeszélnek más, nem tökéletes ősanyákat. Összefutottam nemrég egy ismerőssel, akiről rizskásával és citromfűteával a kezemben, a drogéria intim higiénia sora előtt kellett megtudnom, hogy ősanya, korábban nem gondoltam volna róla, habár nem is gondoltam rá túl sokat. Nagyjából hét és tíz perc között lehetett előadásának hossza, ennek nagyjából minden harmincadik másodperce alatt kaptam sokkot a száját elhagyó, másik anya fölötti ítélkezése miatt.
“És hallod, hát állandóan ordít a gyerekkel, pedig hát a kiabálás egyáltalán nem segít, ezt azért a második gyereknél már illene tudnia, mondjuk, ha nem olvas, mert szerintem amúgy soha nem olvas, akkor honnan is tudhatná.”
Ez volt az a pont, amikor erősen gondolkodtam rajta, hogy vajon kipróbáljuk-e, mennyire segít a kiabálás, és ha kipróbáljuk, akkor őtökéletességére ordítsak vagy segítséget kérjek. Vettem titokban néhány teljes jógalégzést és tovább figyeltem.
“Mindig kupi van náluk, néha mi hozzuk el a nagyobbikat az iskolából, csak az előszobáig szoktam menni, de állandóan rumli van, nem is tudom, hogy lehet így élni, pedig a játszótéren se látom soha, szóval lenne ideje a takarításra, mondjuk, amikor meg találkozunk, mindig lepukkant, magával se foglalkozik, mivel tölti az egész napját, nem tudom, én mindig odafigyeltem rá, hogy csinosan menjek el otthonról, soha nem mentem ki smink nélkül.”
Tök jó. Ennyit tudtam magamból kipréselni. Tök jó. Szerencsére sietnem kellett a gyerekemért az oviba, de azóta sem megy ki a fejemből az egész monológ, benne a rengeteg végletes soha, mindig és állandóan, pláne egy olyan valakitől, aki pontosan tudja, legalábbis tudnia kellene, hogy miről is szól az anyaság. Sok mindenről, de soháról, mindigről és állandóanról pont nem.
Mert ha szerda reggel türelmetlen vagyok a gyerekkel és hangosan szóltam rá, az nem jelenti azt, hogy minden reggel, vagy minden szerda reggel kiabálok vele. A bizonyos decibel fölötti hangerőt általában megelőzi párszáz normálisan elmondott kérés, utasítás, intelem, és csak ezután következik a – tökéletes anya szerint haszontalan – kiabálás.
Ha elmaradok az itthoni teendőkkel, nem jelenti azt, hogy soha nem csinálok semmit, sem azt, hogy mindig kupi van. Legvalószínűbb, hogy közeledünk a hét végéhez, amikorra a rendelkezésre álló energia és az elvégzendő feladat pontosan fordított arányban áll egymással, és garantált, hogy a hálószobában csúcsra jár az ökogardrób: tiszta ruhák a szárítóról a nagy fotelra, nagy fotelról magunkra, magunkról a szennyestartóba, onnan a mosógépbe, mosógépből a szárítóra, majd újra fotel. Felesleges hétközben a szekrénybe hajtogatásra pazarolni az időt, majd szombaton elrakok mindent. Talán még vasalni is fogok.
Ha egyik este nem olvasok mesét a gyerekemnek, az nem jelenti, hogy soha nem olvasok. Ahogyan a tegnapi mese sem jelenti azt, hogy minden áldott este van mese. Nem. Van, amikor egyszerűen nincs kedvem és erőm mesét olvasni, olyankor egyszerűen kihagyom.
Ha a gyerekem szokott tévét nézni, nem jelenti azt, hogy mindig tévét néz. Nem néz mindig tévét.
Nem mindig csinosan megyek el otthonról. Volt már, hogy melegítőben, alatta pizsibugyiban, kinyúlt pólóban és kabátban vittem oviba a gyereket, mert sem kedvem, sem időm nem volt felöltözni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy soha nem adok magamra.
Ha egy anya csak kéthetente kétszer tud időt szakítani rá, hogy tornázzon, nem jelenti azt, hogy soha nem tornázik. Ha egy héten négyszer elmegy az edzőterembe, akkor sem lóg ott állandóan.
Van – igaz, ritkán, – hogy szívesen elmegyek itthonról felnőttes, gyerekmentes programokra, de ez nem jelenti azt, hogy mindig szórakozni járok, miközben másra hagyom a gyerekemet.
Mindezekkel együtt igaz viszont, hogy ha egy anya mindig más anyákkal foglalkozik, saját magával nem fog szembenézni soha, és ha valaki mindig ősanyának gondolja magát, sajnos nem lesz az soha.
Legutóbbi bejegyzések