Sírni márpedig szabad

Közzétéve: 2019.03.11. | Kőváry Anett

Lett valahogy valahonnan ez a küldetéstudatom, hogy márpedig harcolni fogok az érzelmek elfojtása ellen. Az anyám rákjával aztán még jobban felerősödött, pedig csak a jóisten, meg anyám tudhatja, mifajta elfojtások növekedtek benne sejtek formájában – visszafordíthatatlanul és menthetetlenül. Meg nőttem is fel abban, hogy nekem mindig erősnek kellett lennem, mert egyszerűen az volt a könnyebb, az volt a kevésbé problémás – a környezetemnek. Nehéz, piszok nehéz, de már küzdök ez ellen, mert az egyensúlyban hiszek, meg a tudatosított gyengeségekben és félelmekben, abbban hiszek, hogy a pozitív és a negatív párban járnak, nincs egyik a másik nélkül, ahogy egyik túltolása esetén garantáltan a másik is túlcsordul. 

Igaz, ami igaz, erős lettem. Pokoli erős. Elváltam, éltem rossz kapcsolatban, igazán rosszban, kirúgtak, voltam depressziós, választottam az egyedülanyaságot, láttam meghalni az anyámat, kezdtem a nulláról ezerszer, gyengültem is el mindezek közben, voltam közel a feladáshoz, de soha nem lettem legyőzött. Mindezért jár, hogyne, a köszönet és a hála, mert jó nagy részt otthonról, Olaszliszkáról hozom ezt az erőt, közben mégis annyiszor szembesültem vele, mennyire ártalmas, ha az ember nem meri megengedni magának, hogy igazán fáradt és igazán gyenge legyen. Mert ha megéled, pláne ki is mondod, még inkább pláne le is írod a nem feltétlenül csilingelő igazságot, akkor rögtön negatív vagy, picsogó és nem önazonos, blablabla.

Nem is csoda, hát milyen kiválóan megtanuljuk már csecsemő korunktól, hogy ami esetleg negatív, azt nem szabad. Hányszor hallottuk, hányszor mondjuk is meggondolatlanul a gyerekünknek – hálisten, hogy már leszoktam róla -, hogy: ne sírj, ne durcázz, ne hisztizz, ne félj, ne aggódj, ne dühöngj, ne szomorkodj.

Hogyan kérhetünk ilyet a legtisztább ösztönlényektől, amikor eleinte csakis sírással tudják kifejezni magukat, később pedig csak sírás segítségével tudják oldani magukban a feszültséget? Hogyne durcázna, amikor megbántották és tehetetlennek érzi magát? Hogyne hisztizne (amúgy biztos, hogy hiszti? Nem csak a felnőtt által kezelhetetlennek tartott érzelmi sokk?), amikor úgy érzi, túl kicsi, túl halk, túl gyenge és nem marad más eszköze? Hogyan kérhetjük, hogy ne féljen, mikor a ház is beleremeg az ijesztő mennydörgésbe? Hogyan várhatjuk el, hogy ne aggódjon, amikor számára minden komolyabb változás halálközelihez hasonló élményt jelent? Hogyan ne dühöngjön, mikor azt sem tudja, mi történik vele? Hogyne szomorkodna, mikor az volt a leges legkedvencebb játéka? 

De a hogyannál is fontosabb: miért ne? Miért ne élhetné meg egy gyerek a negatív érzéseket, hogy aztán felnőttként tisztában legyen vele, hogyan tudja magát megnyugtatni? És egyáltalán, miért nem jár neki, és miért nem jár nekünk a negatív érzés szabadsága? 

Azért, hogy még szarabbul érezzük magunkat, ha mégis megtalálnak ezek az érzetek? Nem tartom gyengének azt, akinél időnként kipukkad a boldogság metálrózsaszín lufija. Nincsenek magasságok mélységek nélkül, és nem egész az, aki nem ismeri, és nem is fogadja el önnön árnyékvilágát. Azt tartom gyengének, aki nem vesz tudomást mindarról, ami benne történik, aki szégyelli, aki nem meri sem megélni, sem kimutatni a negatívat, mert hát kényelmes a homok a fejének, meg amúgyis olyan jó meleg van már ott lent a mélyben. 

Az önazonosság számomra nem egy bárgyú mosollyal kísért, már-már levitáló állapot csillámpónikkal kergetőzve, hanem pontosan azt jelenti, hogy felismerem, tudom és elfogadom a gyengeségeimet, a félelmeimet, és a lehetőségeimhez mérten próbálok szembenézni velük. Attól a félelem és a gyengeség még az marad, ami, csak túljárok az eszükön. Nem másabb ez, mint egy ételallergia: ha hányok a tintahaltól, egyszerűen nem eszem tintahalat. Attól a tintahal még sem finom, sem megemészthető nem lesz számomra.

Nem hiszek a tettetett boldogságban, sem a művi nyugalomban. A fejlődésben hiszek, ami elfojtással nem, csak felismeréssel megy. Hiszek abban, hogy a negatív ugyanúgy része az életünknek, mint a pozitív, csak meg kell tanulni kezelni. És hogy gyereknek, felnőttnek egyaránt joga van sírni, durcázni, hisztizni, félni, aggódni, dühöngni, szomorkodni. Aztán rájönni, hogy ezek mind a személyiségünkhöz, az életünkhöz tartoznak, mert ezektől és ezekkel együtt lehetünk csak igazán erősek, és ezekkel együtt is lehetünk igazán boldogok. Sőt.