Gyermekgyilkos vagy áldozat?

Nem egészen három évvel ezelőtt, 2016-ban az egész országot megrázta a ceglédi gyerekgyilkosság híre. Másfél év körüli gyermeket vert halálra az anyja azon a borzalmas hétvégén. Sokat gondolkodtam akkoriban a történteken, és emlékszem, a közvélemény reakciója majdnem annyira megdöbbentett, mint maga a tragédia. Írtam akkor egy cikket, ami máshol, egy azóta megszűnt felületen jelent meg, de szükségét érzem újra elővenni, mivel rendszeresen tapasztalok mérlegelés nélküli ítélkezést. És remélem, hogy a többség érteni fogja most is: nem, nem mentséget keresek a ceglédi nő tettére, mert erre nincs mentség.

“Őt is agyon kellene verni”, “minek szül az, aki nem bírja”, “türelem nélkül nem lehet gyereket nevelni”, “pszichológiai vizsgálathoz kellene kötni az anyaságot”, “csak gyártják egymás után ész nélkül, azt se tudják, mi a felelősség”, “remélem, megdöglik a börtönben ő is”, “az ilyen pszichopata hogy szülhet”, “teherbe esni persze volt esze” – hirtelen mindenki mindent tud az esetről, a körülményekről, az érintettekről, az okokról, a következményekről; és hirtelen mindenki bírónak gondolja magát. Percek alatt ítéletek ezrei születnek meg kommentek formájában. Pedig – ahogy a nevében is benne van – a köznek mindössze véleménye lehetne, ítélete semmiképp.

A hozzászólások között egy olyat se találtam, ami arról szólt volna, vagy arra kereste volna a választ, hogy miért nem volt ott senki, aki segített volna az anyának. Igen, az anyának. Akinek a tettére nincs mentség, de magyarazát talán lehet. 

Nem ismerjük a körülményeket, nem tudjuk, mennyi gonddal kellett megküzdenie a családnak, de az alapján, amiket az apa elmondott, halvány sejtésünk lehet: munkahelyi problémák, ebből eredő egzisztenciális bizonytalanság, költözés – amik önmagukban is stresszessé tehetik még a legstabilabb idegrendszerű ember életét is. Mindezek mellé az anya harmadik gyerekével volt várandós, miközben három- és másfél év körüli fiait nevelte. A terhességi hormonok, a kialvatlanság, a kimerültség együtt képesek megfosztani az embert a józanságától, és minden türelmétől. És ha még ehhez hozzájárul egy problémákkal teli családi élet is, az szinte borítékolja a tragédiát.

Ez a nő minden jel szerint a végkimerülés határán követte el tettét. Az alvásmegvonás bevett fogolykínzási módszer, nem véletlenül, hiszen az ember legalapvetőbb szükségletére koncenrál, arra, amelynek az egyik legfontosabb szerepe van mentális és fizikai egészségünk fenntartásában is. Kutatások bizonyítják, hogy aki nem alszik eleget, az egy idő után egyszerűen elveszíti kapcsolatát a külvilággal. Vagyis nem tudja, mit csinál. 

Tudom, milyen ez, mert átéltem. Szerencsére sosem bántottam a gyerekemet, de magamat igen. Voltam a végkimerüléshez közeli állapotban, átéltem egy ideg-összeomlást, tudom, milyen az, mikor az ember képtelen kontrollálni a gondolatait, a tetteit. És tudom, milyen az, mikor az ember nem tud szabadulni a lelkifurdalástól, pedig én csak kiabáltam a gyerekemmel. Viszont nálam mindez szerencsés kimenetelű lett, mert észrevettem a jeleket, és időben szakemberhez fordultam. És nem érdekelt, mit szól hozzá a környezetem, egy idő után azzal sem foglalkoztam, mennyire vagyok egyedül, egyszerűen meg akartam gyógyulni. És ennek érdekében képes voltam segítséget kérni. 

Jó anya vagyok. Nem vagyok tökéletes anya, de jó anya vagyok. Figyelek a gyerekemre, megtisztelem őt azzal, hogy nem nézem hülyének, és őszintén megbeszélek vele mindent. Nem szívesen gondolok vissza arra a depressziós időszakomra, még akkor sem, ha tudom: rengeteget tanultam belőle. A legfontosabbat például, hogy nem szégyellek elfáradni. És nem érzem magam rosszul attól, ha pihenni akarok. És már nyugodt lelkiismerettel mondok nemet arra, amihez nincs kedvem, és ugyanilyen egyenes gerinccel kérek segítséget, amikor úgy érzem, kevés vagyok. És megtanultam azt is, hogy a gyerekemtől sem várhatok el semmiféle robot üzemmódot. Ha sír, nem elhallgattatni akarom, hanem megérteni és megnyugtatni. Ha dühöng, nem elfojtani akarom benne, hanem elmagyarázni neki, hogy ez természetes, és attól ő még nem rossz kisgyerek, hogy dühöt érez. Segítek neki megélni a negatív érzelmeket is, mindent megteszek azért, hogy ne érezze azt, hogy csak akkor jár neki szeretet, ha boldog és mosolygós. Azt akarom, hogy tudja: van joga szarul éreznie magát, és van joga kiengedni magából a feszültséget – ha azzal nem árt senkinek.

Nem ismerjük a ceglédi eset körülményeit. Nem tudjuk, ez az anya mennyire volt kimerült, fáradt, depressziós volt-e vagy sem, de feltételezéseink lehetnek. Egy túlterhelt, éjjel-nappal dolgozó apa mellett nagy valószínűséggel minden otthoni teendő az anya nyakába szakadt, a háztartás, a gyerekek. De minden bizonnyal senkinek nem mert panaszkodni, mert sajnos napjainkban a valóság az, hogy megbélyegzik azt az anyát, aki ki meri mondani, hogy soknak tartja a feladatát. Aki fáradtnak meri érezni magát, az máris rossz anya. Aki nem a nyakán, hátán, karján egy-egy gyerekkel gereblyézi a faleveleket az udvaron, miközben odabent forró húslevest készít, az kimondva vagy kimondatlanul, szégyellheti magát, főleg, ha még panaszkodik is. Mert mindenki saját magát tartja a legjobbnak, és aki nem közelíti meg az ő szintjét, annak máris nem jár gyerek.

A teherbíró, stramm, lelkileg és fizikailag is makulátlan, gyereknevelésben tévedhetetlen  anyák országa vagyunk. Itt biztos, hogy mindenki többet bír a másiknál, aki pedig nem tudja a lépést tartani, annak hullania kell. 

Licitálunk, melyikünk erősebb, melyikünk bír többet, egymást túlkiabálva harsogjuk, melyikünk a jobb anya.

Tökéletesnek mutatjuk magunkat, miközben arra lenne csak szükség, hogy megkérdezzük a másikat: fáradt vagy? Ahelyett, hogy esetleg átvennénk egy órára a gyereket a szomszédtól, az unokatestvértől, az akárkitől, inkább megvetően mosolygunk, amikor hangosabban szól a gyerekre.

Ostoba elvárásokat támasztunk saját magunkkal és a többi anyával szemben is, egy olyan hamis világot építünk, amiben szégyen rákiabálni a kicsire, panaszkodni, kimerülni pedig halálos bűnnek számít. Mert ha anyáink, nagyanyáink kibírták, akkor kutya kötelességünk nekünk is végigcsinálni, még ha a kolóniaként együtt élő generációk közössége már csak megsárgult folt egy régi fényképen. 

De mit várunk attól a világtól, amelyik a szülés utáni depressziót úri huncutságnak tartja? Egy olyan világtól, amelyik a mentális betegségeket még mindig az őrülettel azonosítja, egy olyan világtól, ahol a pszichológus még mindig szitokszó, egy olyan világtól, amiben összeomlani, elfáradni, kimerülni nem emberi vonás, hanem lustaság és életképtelenség? Hogyan remélhetünk lojalitást, empátiát, hogyan várhatunk biztató szót, urambocsá’ simogatást egy olyan közösségben, mely nyilvános megkövezést sürget, hogy azon habzó szájjal tapsoljon egy gyermekét agyonverő anya tragédiáján?

A ceglédi anya tettére nincs mentség. De magyarázat talán lehet. 

A kisfiú halálának okára ugyanakkor még magyarázat sincs. Igen, egy ilyen pici gyermeknek minden joga megvolt az élethez, minden joga megvolt ahhoz, hogy újabb esélyt adjon az anyjának, joga volt ahhoz, hogy éljen. Ahogyan a testvérének is joga volt ahhoz, hogy ne kelljen ilyen tragédiát átélnie, hogy ne kelljen látnia az édesanyját magából kikelve gyilkolni, hogy ne kelljen egy életen át lelki sérülést cipelnie magával. És a meg nem született kisbabának is joga van ahhoz, hogy ne a börtönben jöjjön világra, hogy ne csonka családban, vagy idegenek között nőjön fel, joga van neki is a békés élethez. 

De az anyának is joga lett volna ahhoz, hogy segítséget kapjon. Hogy tehermentesítsék, hogy odafigyeljenek rá. Hogy megkérdezzék, tízes skálán mennyire van kiborulva. Hogy valaki beszélgessen vele, ha tanácsokat nem is adva, csupán meghallgatva őt. Joga lett volna ahhoz, hogy valaki hetente egyszer egy délutánra átvegye tőle a gyerekeket, amíg ő alszik egyet. Joga lett volna nem gyilkosként leélni az életét. 

Az apának pedig joga van ahhoz, hogy megbocsásson a feleségének, hogy valahogy segítsen túlélni neki azt a poklot, ami rá vár. Mert ennek az anyának mindegy, milyen büntetést szabnak majd ki rá, ha bűnösnek találják. Szabadulhat a börtönből néhány év múlva, a megölt gyermeke utolsó hangjától, tekintetétől, sírásától, puha bőre érzésétől soha nem fog szabadulni. Újra és újra véggigondolja majd a történteket, és soha nem fog elmúlni a lelkiismeretfurdalása, hiszen csak egy kicsit kellett volna türelmesebbnek lennie. Vagy csak kisírnia magát egy másik helyiségben, vagy kimenni az udvarra, kiordítani magából minden dühöt, fájdalmat, fáradtságot. 

Nekünk viszont nincs jogunk ítélkezni. Véleményt mondani van csak jogunk. És jogunk van, sőt, kötelességünk elgondolkodni azon, mi vezethet odáig, hogy egy szerető anya egyik este halálra verje a saját gyerekét. 

És jogunk, sőt kötelességünk megmozdulni, megszólalni azért, hogy hasonló szörnyűség ne történhessen meg. Jogunk van a legjobbnak hinni magunkat, de nincs jogunk mást rosszabbnak tartani. 

(Update: A nőt tavaly nyáron 12 év börtönbüntetésre ítélték.)

2 Comments

  1. malaspirited

    Gondolkoztam 10-15 percet a cikk elolvasása után, magamon, az érzéseimen…

    Nos, nekem nagyon durva szülés élményem volt, utána hetekig pánikrohamaim, brutál depresszióm. Tizensokezer ember előtt beszéltem róla és ki lettem kiáltva emiatt hősnek, amit nem értettem, mert számomra evidens volt, hogy jogom van az érzéseimhez és a problémáimhoz.

    Ezt csak azért írom le, hogy tisztázzam: én nem vagyok tökéletes anya. Se ősanya. Se bezzeganya. Hatalmas női közösséget vezetek és lenne hol beszélnem a gyereknevelési becsípődéseimről, de nem teszem mert nincs kényszerem arra, hogy mások elveit be akarjam darálni a magamé javára.

    DE.

    Mindezeket átgondolva, a cikket elolvasva… Aztán véve egy nagy levegőt és megint elgondolkozva…

    Nagyon cuki ez a lelkisimi, hogy szegénynek nem volt segítsége, meg biztos csak egy forró kávé fölötti beszélgetés hiányzott a megtépázott lelkének, de megölte a gyerekét. Az így megvan, hogy ez a szegény magányos depressziós édesanya fogta magát és halálra vert egy picike kisgyereket? Igen, erre nincsen bocsánat és nincsen mentség, de vannak dolgok, amiket magyarázni sem kellene. A különös kegyetlenséggel elkövetett gyerekgyilkosság szerintem ezek közé tartozik. Ezzel az erővel akkor kezdjük el mentegetni a nemi erőszakolókat (szegény biztos egyedül volt, biztos nem szerette az anyukája, biztos ez biztos az) meg úgy kábé mindenkit, aki az emberi egyetemes értékrend szerint szörnyetegnek minősül.

    Most pedig, mindezt leírva és ismét elgondolkozva a cikken, nem értem, hogy mi értelme volt megírnia a szerzőnek. Azt gondolom, hogy olyasvalakivel azonosult és vállalt lelki közösséget, akivel nem kellett volna. Olyan inget vett magára, ami nem az övé, csak mert ismerősnek csengett a szitu.

    És igen, beszélgessünk a szülés utáni depresszióról és az édesanyák nehézségeiről, plusz az anyák egymás közti nonstop cseszegetéséről, mert ténylegesen nagyon fontos lenne. Csakhogy nem egy ilyen eset apropóján. Mindenkit lehetne ugyanis mentegetni. Minden gyilkos, pedofil, erőszaktevő stb tragédia áldozata, az élete romokban, ezt szerintem senki nem is kérdőjelezi meg. De hogy ezt ne legyen jogom elítélni? Szerintem van.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s