Vasárnap akkor, vasárnap most

Hatalmas dörrenéssel jelezte az időjárás éjjel, hogy készen áll tavaszba fordulni. Nem igazán értem ezeket a március eleji viharokat, tudom, hidegbetörés, meg zivatarcella, mégsem érzem ennek itt a helyét, hát meg sem száradt még a hólapát, a szánkót még nem raktuk el, máris nyárias viharok zörgetnek be az ablakon. Magamhoz vettem a lányomat, retteg ugyanis a dörgéstől, úgy kapaszkodott belém, hogy a szívemmel éreztem az övét, visszaaludt hamar belém csimpaszkodva, én még félálomban, a vihart hallgatva végiggondoltam a másnapi tennivalókat. És eszembe jutott, mennyire másak voltak régen a vasárnapok.

Mire felébredtünk, a húsleves illata a ház minden zugába benézett, pedig nagy házunk volt, erős és fürge húsleves kellett hozzá, de anyám már reggel hattól állt a pici konyhában, főzőfülkének hívta ő, milyen különös elnevezés, és főzte az erős és fürge húslevest. Sercegett az olajsütő, zúgott a robotgép, a biztonság kedvéért a rádiót is bekapcsolta, pedig a készülő ebéd hatalmas robajától semmi értelmeset nem lehetett hallani belőle, csak a basszust, meg az idegesítően dünnyögő mormogást, aztán ha elhallgattak a gépek, anyám teljesen mást énekelt, mint ami a rádióban szólt, a Kócos kis ördög volt általában műsoron, évtizedekig, aztán jött a Szállj el, kismadár, unásig énekelte, dúdolta, fütyörészte, ennyi év után is hallom, hallani is fogom mindig nem is annyira a fülemben, inkább a lelkemben, nem tudom. 

Ledobtuk magunkat a kanapéra, tévét néztünk, Kölyökidőt, vagy ki tudja már, mit klipeket esetleg, de volt olyan időszak, hogy templomba mentem, megmagyarázhatatlan okból, minden akkori családi minta és a párttag nagyapám ellenére hittem a kereszténységben, meg akkor még a szakállas istenben, volt, hogy ministráltam is, pedig nem szerettem templomba járni, hideg volt és kicsit ijesztő is, egy szót sem értettem az egészből, de mentem, mert addig más nem ment a családból, én meg már akkor is kilógtam kicsit. Apám a kertben szöszmötölgetett, akkor ő még nem járt templomba, később mintha átvette volna tőlem az abba a fajta istenbe tett hitemet, én meg már akkor nem mentem, másfajta hitem lett, kevésbé harsány, mégis erősebb, de

anyám akkor is a konyhában állt, dúdolgatott, száz fogást készített, a tesómnak csirkmellet, nekem csirkecombot, apámnak szárnyat, hogy szerette-e vagy csak azért ette, mert nem maradt más, nem tudom, de most is sokszor készít magának csirkeszárnyat, talán mégis szerette.

Brassóit és sült akármit, majonézes krumplisalátát, krumplipürét és rizibizit, somlóit vagy kapros túróst, egy kisebb afrikai falu jóllakott volna belőle. Néztük az ebédlő falára akasztott, hatalmas férfi karórát formázó, gusztustalan órát, amit vagy a pataki, vagy a nyíregyi piacon vettek apámék,

tudtuk, hogy mindjárt vonatra kell szállni, indulni vissza, a kollégiumba, a fiatal felnőttségbe, és ott a somlói, csalamádé, kóla háromszögben mindig rámtört egy kis szorongás, mert tudtam, hogy jön megint öt nap, amikor egyedül kell helytállnom, iskolában, koliban, életben, ijesztő volt, de legalább tudtam azt is, hogy pénteken visszahoz a vonat, lesz gulyásleves és rakott krumpli, gyerekkor és biztonság megint. 

Végeztünk az ebéddel, anyám kezdte a dobozolást, előbb a tesómnak, pár évvel később nekem is, megnéztem még a Forma-1-et, mintha azzal lassabban ment volna az idő, aztán délután elvitt a miskolci gyors a kezdődő felelősségbe. 

Nagyot dörrent az ég megint, a lányom még szorosabban ölelt álmában, a mi vasárnapjainkra gondoltam, mennyire más lett minden, elment anyám, másfél éve már, elvitte a vasárnapokat, elvitte a családot, az otthont, a biztonságot, a ropogós és omlós rántott csirkéjét, amit álmomban néha kétpofára zabálok.

Mi vasárnap a kanapén reggelizünk, megdumáljuk, melyik mesével mi újság, csodákat próbálok teremteni neki, húsvéti nyuszi vagyok, Mikulás, Jézuska és angyalka, most épp varázstündér is, aki varázskavicsot hagyott a párnáján, én vagyok neki a biztonság, a minden, néha felnézek az ikeás óránkra, istenem, hogy kattognak el a másodpercek, már öt és fél éves, érzem a szorongást, amit a vonat indulása előtt éreztem, de ez most másfajta, mert magamban kell megtalálnom a biztonságot, ami régen ott volt a liszkai házunkban, nálunk nincs húslevesillat, két emberre lehetetlen főzni, és nincs vonat sem, ami visszahozna a nyomasztó felelősségből.

Másfajta élet ez itt nekünk, nem Kócos kis ördögöket dúdolunk, hanem Armin van Buurent és Imagine Dragonst, autóversenyt mondjuk ugyanúgy nézünk, templom helyett szülinapi bulira megyünk, jógázunk, fodrászkodunk, minden vasárnap este hajat mosunk és körmöt vágunk, ez a mi kis vasárnapi világunk, amire remélem, ugyanolyan szeretetteli békével, néha kicsit zokogó szívvel gondol majd vissza felnőttként, mint én most az enyémre. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s