Közzétéve: 2019.03.10. | Kőváry Anett
Az egyedülálló szülőségben nem az a legnehezebb, hogy mindent egyedül kell csinálni, arra egy idő után berendezkedik az ember, kialakul egy többé-kevésbé tartható életritmus, ami mentén olykor még gördülékenyen is mennek a dolgok. Az egyedülálló szülőségben az a legnehezebb, hogy egyszerűen nem látni a végét.
Az elmúlt másfél-két hónapban úgy éreztem, mintha évtizedeket öregedtem volna. Nem tudom, a 37. születésnapom volt-e az oka, a télvégi depresszió, kezdődő életközepi válság, vagy ezek mind együtt, de olyan, hosszában és mélységében végtelennek tűnő rossz periódus volt, amire nem sokáig szeretnék emlékezni. Miközben benne voltam, valahogy sikerült figyelnem magam, és rájönni, melyek azok a gombok, amik az ordító központomra vannak bekötve, és amiket a lányom a túl aktív vagy épp túl passzív magatartásával előszeretettel és rendszeresen nyomkod. Hogy melyek ezek, felesleges is leírni, a lényeg, hogy próbáltam levonni belőlük a megfelelő tanulságot, hogy mekkora sikerrel, az a következő hetekben kiderül. Amire viszont még tisztábban ráébredtem, az az egyedülálló szülőségben rejlő legnagyobb kihívás: hogy egyszerűen nem lehet tudni, mikor lesz vége.
Úgy általánosságban az anyaságról tudjuk már a mérföldkőnek számító időpontokat, mikortól lesz könnyebb, honnan lehet majd kicsit másra számítani, de ha valaki egyedül van a gyerekével, nincs ott a remény, hogy három hónap, fél év, egy év, három év múlva. Nem. Ez olyan végtelen alagút, aminek nemhogy a végén, de még a belsejében sincs fény.
A fizikai teendőket, ha sok-sok áldozat árán is, de megszokja az ember. Két év után elmúlik a vágy is egy más által készített reggelire, fel sem merül, hogy esetleg valaki helyettünk végezze el a bevásárlást, a napi többszöri hólapátolás pont olyan természetes napirendi pont, mint a vízivás, sőt, két év után már olyan ügyesen lehet zsonglőrködni, hogy akár napi kétszeri, intenzív testmozgás, olvasás, rendszeres (értsd, háromhavi) takarítás (az is rendszeres, nem?) is belefér.
A gyerek közben ránézésre megfelelően fejlődik, végtagjai, ujjai nem hiányoznak, van némi beszédhibája, de pont ettől csuki, nem nevelem zseninek, nem erőltetek rá írást-olvasást-négyzetreemelést, lehetőségeimhez képest mindent megadok neki, időnként mégis úgy érzem, összeroppanok a soha nem múló, osztatlan felelősség bénító súlya alatt.
Nem tudom magam azzal nyugtatni, hogy már csak egy hónap, aztán belép az ajtón valaki, mert ha még jönne is, nem gondolnám, hogy azonnal az anyasággal kapcsolatos nehézségek ecsetelését vetném be előjátékként. Azzal sem tudom nyugtatni magam, hogy fél év múlva könnyebb lesz, mert semmi olyan nem fog történni, amitől könnyebb lenne. Másabb lehet maximum, de könnyebb nem, mert ahogy a csodaszép magyar nyelv mutatja, egyedülálló vagyok, egyedül állok minden kihívással szemben és minden teher alatt. Ennek változásához pedig olyan borzasztó stabil bizalmon alapuló kapcsolat szükséges, amilyet nagyon keveset látok a környezetemben, így hinni is nehéz benne, de ha mégis létezne, akkor sem tehetem majd a gyerekem szülőségének terhét valaki olyan vállára, aki nem a gyerekem szülője.
Úgyhogy addig is marad az edzés, testileg és idegrendszerileg egyaránt, meg az egy napban, maximum egy hétben gondolkodás, annak legalább látni a végét.
Legutóbbi bejegyzések