„Hiányzik a civil élet” – Egy kisgyermekes anya őszinte vallomása

Örök és végtelen slágertéma az anyaság, annak nehézségeivel és szépségeivel, mostanában ráadásul nagy divat lett férfiak részéről is mindenféle kinyilatkoztatás azzal kapcsolatban, hogyan (nem) kellene viselkednünk nekünk, anyáknak. Sokszor viszont férfi sem kell hozzá, hogy megnehezítsük egymás dolgát. Erről írt nekem nemrég egy babával otthon lévő kismama. Őszinte, tabudöngető sorok, melyek írója megengedte, hogy megosszam a történetét.

„Régóta olvasom az írásaidat, néhány hónapja én is anya lettem. A fiam már elmúlt féléves, és mostanra jutottam el egyfajta holtpontra én is. Először is köszönöm, hogy őszintén írtál az anyasággal kapcsolatos nehézségekről, mert az első időszakot szerintem csak az nem így éli meg, akinél csatasorba van állítva Anya, Anyuka, Lánytesó, Barátnő, papucs férj, egyéb háztartási alkalmazottak.

Bármennyire is várja az ember lánya, hogy gyereke szülessen, fogalma nincs arról, hogy micsoda lemondással jár ez. A védőnők általi előadásokat hagyjuk. A fiam császármetszéssel született, mert hatalmasra nőtt és nem tágultam. Császár után nehezen indult be a tejem, ezt tudtam, de arra nem számítottam, hogy a kórházban emiatt már azonnal elkezdik cumisüvegből etetni a gyereket (úgy tudtam, van 24 órás tartalékuk, addig kibírják evés nélkül). A születés napján együtt voltunk két órát, aludt a lelkem ott a mellkasomon. Én persze mozdulni sem tudtam az érzéstelenítőtől. Persze be is voltam szarva, hogy le vagyok bénulva. Elvitték, majd mire másnap visszahozták, már cumisüvegből evett párszor és nem akarta bekapni a cicimet. Próbálkoztam mindenhogy, de csak nem kellett a cici, mert abból ugye nem jött úgy a tej, mint a cumisüvegből.

Minden műszak mást mondott a kórházban: használjak mellbimbó-kiemelőt, mégse használjak, mert az rossz. Volt olyan nővér, aki úgy nyomta rá a gyereket a cicimre, hogy már rászóltam, hogy ne erőszakolja már, mert szar élmény lesz a gyereknek. Így jöttünk haza a kórházból, hogy nem volt tejem. Fejtem először a kezemmel, aztán kézi mellszívóval, aztán drága elektromos mellszívóval, hívtunk ide a lakásra szoptatási tanácsadót. Valamennyi jött persze, 50-60 ml-ek, de a pici a nagy születési súlya miatt nagy étvágyú volt, semmire nem volt elég a tejem. Hat hétig csináltam ezt a fejést és hat hét után fel kellett adnom, mert egy szenvedés volt az életünk. Amíg ő aludt, addig én fejtem. A fáradtságtól persze egyre kevesebb lett a tej. Hat hét után ki kellett mondanom, hogy nem tudom szoptatni a gyerekemet, tápszeres lesz.

Húúú… tápszeres. Anyuka biztos nem akar szoptatni, kényelmesebb a tápszer… Ezt sütik rá rögtön az emberre. Kudarcként éltem meg, órási kudarcként.

Mire érzelmileg elfogadtam, hogy ez a gyerek tápszert iszik anyatej helyett, az apja hazahozott valami légúti betegséget. Először csak folyt az orra, köhécselt, de aztán nagyon rosszul lett, kórházba kerültünk a 7 hetes csecsemővel. Azt hittem, hogy megőrülök. Végigsírtam a kórházi bennlétet, borzasztó volt az egész. Na, szóval mi így indultunk ebben a kapcsolatban. Aztán jött egy jobb időszak, de a fogzás megint elbaszott mindent. Nyűglődések, éjszakázások, stb…

Kibasztott kurva nehéz a szülőség. A legnehezebb feladat életemben. Nagyon nehéz a munkahelyi pörgésből lelassulni egy babához és gyakorlatilag beszorulni a négy fal közé. Élni ebben a furcsa elszigeteltségben, féltve, aggódva, stresszelve, pánikolva, megzuhanva a felelősség súlya alatt.

A nagyszülők távol vannak, egyedül vagyok a babával. Nyolc hónapja. Az apja itthon van minden este, ez persze segítség, de akkor is non-stop együtt vagyunk. Nem is kell mondani és bizonygatni sem, hogy szeretem a törpémet, büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes, szépen fejlődik, belehalnék, ha baj érné,

de én ki merem mondani, hogy hiányzik a civil élet. Szeretnék reggel felébredni, szépen felöltözni, kisminkelni magam és bemenni felnőtt, értelmes emberek közé és elvégezni a munkámat. Nem gügyögni, nem pelenkázni, nem nyugtatni, nem altatni, nem etetni és nem parázni mindenen.

Ami még inkább kikészít, az a közösségi oldalakon mutatott hamis valóság az anyukák részéről. Beállított képek, amikor anyuka 120 képet csinál, mire a gyermek végre mosolyog egyet és máris bassza fel a netre, melléírva, hogy „mosolyország”, „vidámságunk”. Vidám a faszt. Konkrétan van olyan anyuka ismerősöm, aki néhány perccel azután, hogy kisírta magát nekem, mennyire maga alatt van, mennyire nem bírja, már rakja is ki az Instára a képet „az élet értelméről”, az anyaságról, mint „az élet csodájáról”.

Pedig hiszem, hogy megszenvedi ezt mindenki. Nyilván az, akinek házvezetőnője, bébiszittere van és a család neveli fel helyette a kölyköt, az nem. De aki tisztességesen, zömében egyedül látja el a csemetéjét, az szopik. Nagyot szopik. Persze nem tagadom a szépségét az anyaságnak, mert van ennek idilli oldala is (néha), de az anyaságról szóló csöpögős leírásoktól rosszul vagyok. Amikor a nők előadják, hogy micsoda faszaság van, micsoda boldogság és hogy erre a csodára nincsenek szavak.

Nincsenek hát, mert az ember szava eláll a kialvatlanságtól, fáradtságtól.

A társadalom van amúgy elbaszódva. Régen, a generációs együttélés miatt nem egyedül az anyára tornyosult a felelősség. Ott volt közel a család, mindig volt valaki a gyerekkel. Most külön élünk, messze élünk, nincs segítség. Túlféltjük őket, túlóvjuk őket. Régen volt, bölcső, pólya, pár ruha, azt’ jó napot, a gyerek felnőtt. Fazékban főzték ki a cumisüveget, ahogy a szaros textilpelenkát is, anyuka még a kertet is megkapálta a hátán a pulyával.

Most van légzésfigyelő, elektromos pihenőszék, elektromos kutyafasza, gőz-sterilizáló és szenvedünk. Na, szóval az anyasággal kapcsolatos szivárványszínű, vattacukor illatú lufi nálam eléggé hamar kipukkant. Ja és a tanácsok… Mindenki okos, de mindenki mást mond. Ne adj neki cumit, ne vedd fel túl sokat, ne altasd hason, de háton sem, adasd be neki az oltást, ne adasd be… Rémálom. És még csak a nyolcadik hónapnál járok.”

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry