Amikor elkapott a szülés utáni depresszió

Sok évvel ezelőtti képet dobott fel a Facebook. Négy-öt hónapos kislányommal mosolygunk rajta, ő még félig véletlenül, én meg hazugan. Egy fáradt, szomorú anya néz vissza rám a fotóról, egy elcsigázott, kimerült nő, tele kétségekkel. Nyilván másfajta visszaemlékezés a célja a közösségi oldalnak ezekkel a bejegyzésekkel, nekem viszont azt juttatta eszembe, milyen gyötrelmes volt az anyaságom első éve.

Délután házibulit tartunk a lányommal, táncolni fogunk és társasozni, kisminkeljük egymást, körmöt lakkozunk, ő nassolgat és kölyökpezsgőt iszik, én citromos vizet kígyóubival, megnézünk egy-két filmet vagy hosszú mesét, dumálgatunk közben.

Könnyű szombat este. Amilyen soha nem volt az elején. 

Elnézve ezt az évekkel ezelőtti képet, visszaköszönt minden zsibbasztó érzés abból a borzalmas első évből. Eszembe jut a tanácstalanságom, az elesettségem, a rettegésem, a kimerültségem. Örökbe fogadó szülő ismerőseim mesélték a napokban, mi mindenen kellett átmenniük, mire megkapták két gyönyörű gyereküket. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a természetes úton érkező gyerekek esetében semmilyen felkészítés nincsen. Jó, ez nem igaz, van persze terhesgondozás, meg párszor félórás előadás arról, hogy hason vagy hanyatt aludjon-e a gyerek, de nincs pszichológiateszt, nincs elbeszélgetés,

nincs senki, aki azt mondja a teljesen ismeretlenRE készülő kismamának: szedd össze magad, mert szívás lesz. 

Nem tudom, milyen lehet úgy csecsemőt gondozni, hogy az embernek minden sarokban áll egy egy nagyszülője, nagynénje, nagyakárkije, nem tudom, milyen lehet úgy kisgyermekes anyának lenni, hogy az apa minden este otthon van, nem tudom, milyen lehet kiegyensúlyozottnak lenni az első évben, mert én teljesen egyedül voltam. A gyerekem apja a munkája miatt napokon át volt tőlünk távol, én pedig egymagam szorongtam a kanapén, kezemben a gumigerincű gyerekünkkel, és minden egyes következő pillanattól rettegtem.

Féltem, hogy elrontom, féltem, hogy rosszul csinálom, féltem, hogy nem fogom tudni, mit kell tennem, féltem az elképesztő felelősségtől.

Rettegtem az estéktől, amikor egyedül kellett fürdetnem a kis maszatot, az altatástól, az éjszakai ébredésektől, a túl hamar érkező reggeltől, féltem a végtelen sírástól, hogy nem tudom megvigasztalni, hogy nem tudom, mi a baja. És senki nem volt, aki megnyugtasson. Emlékszem az őrjöngő zokogással töltött éjszakákra, amikor úgy éreztem, már csak egyetlen ébren töltött perc hiányzik ahhoz, hogy teljesen elmenjen az eszem. Pokolba kívántam az egész anyaságot, követeltem vissza a régi életemet.

Mert abban az újban minden kihívásokkal teli volt, minden nehéz, és ami a leginkább ijesztő: minden ismeretlen.

Nem volt jótanács, nem volt recept, nem volt útmutató, nem volt várható jó vagy rossz kimenetel, nem volt rutin, nem volt önbizalom, nem voltak a vészkijárathoz vezető fényjelzések, semmi. Csak a kurva rideg ismeretlen.

Nem ismertem a gyerekemet, az egész új életmódnak a mechanizmusát, a mellszívót, nem tudtam, melyik pelenka jobb vagy rosszabb, nem ismertem a fürdetőszereket, a stría elleni készítményeket, nem ismertem ezt a világot, és sajnos nem ismertem magamat sem.

Gyűlöltem, hogy nem találom a ritmust, gyűlöltem, hogy nem vagyok okosabb, ügyesebb, erősebb, türelmesebb, hogy nem vagyok anyább. Egyedül kellett kitalálnom melyik a jó vagy kevésbé rossz megoldás, egyedül kellett feldolgoznom minden idegőrlő élményt, és csak kevésen múlt, hogy nem lett teljes bekattanás a vége. Pedig egyetlen dolgot kellett volna csak tennem: bíznom magamban. Ehelyett egész más történt.

A szülés utáni depresszió olyan gyönyörűen lopta be magát az életembe, hogy voltak pontok, amikor azt hittem, örökké itt marad.

Nagyjából abban az időben kezdődhetett, amikorról a Facebook-emlék származik, a gyerekem négy-öt hónapos kora környékén. Nem a jó érzés fog el a kép láttán. Az jut eszembe róla, hogy a teljes idegösszeomlás széli állapot, a kimerültség, életem teljes felfordulása – most már ki merem mondani –

elvett minden szép pillanatot, amivel a gyereknevelés első éve járhat.

Nem volt meghittség, nem volt egymás tekintetében elmerülés, nem volt ellazulás, nem volt segítség, amit ha kérek, talán élvezni tudtam volna ennek a különös életszakasznak a szép perceit. Direkt nem írom, hogy minden percét, mert a legjobb nagyszülőkkel, a leglelkiismeretesebb társsal, hegyekben álló segítséggel is igen, piszok nehéz anyának lenni. Főleg a legelején. De ez a nehézség nem azt jelenti, hogy nem jó anyának lenni. Az, hogy anyaként néha vágyunk egy kis egyedüllétre, egy párórás szünetre, nem jelenti azt, hogy már soha többé nem akarunk anyák lenni, vagy megbántuk, hogy szültünk. Mindenkinek jár, hogy kicsit másra vágyjon, az meg pláne, hogy meg is kaphassa. Így visszagondolva, nem is tudom, mit szerettem volna akkor leginkább: azt, hogy legyen mellettem egy állandó segítség, vagy arra, hogy legyen valaki, aki megígéri, elmúlik. 

Mert a teljes őrülethez közeli állapot nem tartott örökké. Pszichológussal sikerült idejében elcsípni a dolgot, így viszonylag gyorsan kijöttem a gödörből. De soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem kértem hamarabb, határozottabban és hangosabban segítséget a közvetlen környezetemtől. Ha így tettem volna, most talán nem szorongással néznék erre az emlékként feldobott fotóra. Szerencsére a lányomat mindez pont nem érdekli. Ő éppen alszik, hogy rápihenjen az esti bulinkra. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s