Amikor nem volt kedvem anyának lenni

Mesésen indult a nap. Mintha valamelyik Fekete István elbeszélés kelt volna életre: a dühös szél sebesen hordta a könnyű pihéket, gyorsan hízott a hó a kertben, miközben bent utolsó ünnepi fényében húzta ki magát a karácsonyfa. Tökéletes volt minden egy szombati kuckózáshoz, a forró kávéhoz a kanapén, a Walt Disney mesékhez, a pizsamában töltött délelőtthöz. 

A valóság persze még csak meg sem közelíti ezt a már-már gejl romantikát. Már kora reggel indul az anya-üzemmód, azzal, hogy a különalvásra éppen átszokó lányom az első hajnali fénysugarakkal átbújik hozzám, izgatottan ecsetelve, hogy a terasz már tele van hóval. Két reggelem van a héten, amikor nem ébresztőre kelek, ezt mostantól pontosíthatom, hogy nem a telefonom ébresztőjére. Következett az éhes vagyok, anya, a szomjas vagyok, anya, a kakilok, anya, a kész vagyok, anya, a nézd, anya, a hogy rajzoljuk a lufi betűt, anya, a nem ezt akarom felvenni, anya. Nekem pedig a legkevésbé sem volt kedvem az egészhez.

Nem volt kedvem anyának lenni.

De ezt sem gondolni, kimondani, leírni pedig pláne nem szabad, hiszen akkor minek szültem, meg egyébként is, milyen sokan vannak, akik nem tudnak teherbe esni, és mennyire örülnének egy gyereknek, arról nem beszélve, hogy a világ összes anyukája végigcsinálta ezt, nemhogy nyafogás nélkül, de még ragacsos pillecukorban megforgatva.

Hát. Nekem ez nem megy. Attól, hogy van egy csodálatos gyerekem, akivel az idő nagy része fantasztikusan telik, még vannak napok, sőt, időnként teljes hétvégék 48 órával, amikor borzalmasan nehezemre esik minden anyai teendő.

Nem, egyáltalán nem volt jó a szakadó hóban takarítani a kocsibeállót, nem esett jól közben azon kattogni, vajon milyen ebédet találjak ki, amit a válogatós lányom most éppen ehetőnek talál, nem esett jól a lapátolás után azonnal elfoglalni a rajtpozíciómat a konyhában a tűzhely mellett, semmi kedvem sem volt főzés közben rendbe rakni a gyerekszobát és az előszobát, egyetlen porcikám se kívánta az ebéd utáni pakolást, utáltam újra kimenni, bármennyire is imádom a telet, gyűlöltem, ahogy a kesztyűn keresztül is vágja a kezemet a szánkó zsinórja, ahogy a szél kiszedi a taknyot az orromból, utáltam, hogy pisilnem kellett és szomjas is voltam, nem szerettem, hogy kiderült, nem tudok hóembert építeni, nem esett jól, hogy megint lapátolni kellett, hogy aztán rohanhattunk a Sparba, mert nem volt otthon a valami, utáltam, hogy egy jó film helyett moshattam és teregethettem, porszívózhattam és felmoshattam, és hogy levegőt sem tudtam venni, máris kezdhettem hozzá a vacsorához. 

De mindezt ugye gondolni sem szabad, mert ugye, minek szültem, meg a gyermektelenek, meg a mindent mosolyogva boldogan. Hát a nagy szart. Igenis, vannak ilyen napok, amikor vágja a szánkó zsinórja a kezemet, amikor rájövök, hogy nem megy a hóemberépítés. Amikor egyszerűen nincs kedvem anyának lenni. 

Mégis csinálom. 

Még másnap is. Harmadnapra meg talán a kedvem is megjön hozzá.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry