Amikor nem volt kedvem anyának lenni

Mesésen indult a nap. Mintha valamelyik Fekete István elbeszélés kelt volna életre: a dühös szél sebesen hordta a könnyű pihéket, gyorsan hízott a hó a kertben, miközben bent utolsó ünnepi fényében húzta ki magát a karácsonyfa. Tökéletes volt minden egy szombati kuckózáshoz, a forró kávéhoz a kanapén, a Walt Disney mesékhez, a pizsamában töltött délelőtthöz. 

A valóság persze még csak meg sem közelíti ezt a már-már gejl romantikát. Már kora reggel indul az anya-üzemmód, azzal, hogy a különalvásra éppen átszokó lányom az első hajnali fénysugarakkal átbújik hozzám, izgatottan ecsetelve, hogy a terasz már tele van hóval. Két reggelem van a héten, amikor nem ébresztőre kelek, ezt mostantól pontosíthatom, hogy nem a telefonom ébresztőjére. Következett az éhes vagyok, anya, a szomjas vagyok, anya, a kakilok, anya, a kész vagyok, anya, a nézd, anya, a hogy rajzoljuk a lufi betűt, anya, a nem ezt akarom felvenni, anya. Nekem pedig a legkevésbé sem volt kedvem az egészhez.

Nem volt kedvem anyának lenni.

De ezt sem gondolni, kimondani, leírni pedig pláne nem szabad, hiszen akkor minek szültem, meg egyébként is, milyen sokan vannak, akik nem tudnak teherbe esni, és mennyire örülnének egy gyereknek, arról nem beszélve, hogy a világ összes anyukája végigcsinálta ezt, nemhogy nyafogás nélkül, de még ragacsos pillecukorban megforgatva.

Hát. Nekem ez nem megy. Attól, hogy van egy csodálatos gyerekem, akivel az idő nagy része fantasztikusan telik, még vannak napok, sőt, időnként teljes hétvégék 48 órával, amikor borzalmasan nehezemre esik minden anyai teendő.

Nem, egyáltalán nem volt jó a szakadó hóban takarítani a kocsibeállót, nem esett jól közben azon kattogni, vajon milyen ebédet találjak ki, amit a válogatós lányom most éppen ehetőnek talál, nem esett jól a lapátolás után azonnal elfoglalni a rajtpozíciómat a konyhában a tűzhely mellett, semmi kedvem sem volt főzés közben rendbe rakni a gyerekszobát és az előszobát, egyetlen porcikám se kívánta az ebéd utáni pakolást, utáltam újra kimenni, bármennyire is imádom a telet, gyűlöltem, ahogy a kesztyűn keresztül is vágja a kezemet a szánkó zsinórja, ahogy a szél kiszedi a taknyot az orromból, utáltam, hogy pisilnem kellett és szomjas is voltam, nem szerettem, hogy kiderült, nem tudok hóembert építeni, nem esett jól, hogy megint lapátolni kellett, hogy aztán rohanhattunk a Sparba, mert nem volt otthon a valami, utáltam, hogy egy jó film helyett moshattam és teregethettem, porszívózhattam és felmoshattam, és hogy levegőt sem tudtam venni, máris kezdhettem hozzá a vacsorához. 

De mindezt ugye gondolni sem szabad, mert ugye, minek szültem, meg a gyermektelenek, meg a mindent mosolyogva boldogan. Hát a nagy szart. Igenis, vannak ilyen napok, amikor vágja a szánkó zsinórja a kezemet, amikor rájövök, hogy nem megy a hóemberépítés. Amikor egyszerűen nincs kedvem anyának lenni. 

Mégis csinálom. 

Még másnap is. Harmadnapra meg talán a kedvem is megjön hozzá.

One Comment

  1. Bea

    Kedves Anett!

    Nem csak az egyedülálló szülőként funkcionáló anyáknak vannak ilyen érzéseik,hanem azoknak is, akik házasságban vagy élettársi kapcsolatban nevelik egy vagy több gyereküket úgy,hogy ők sem ősanyák. Fantasztikusan leírtad,hogy mit érzünk,amikor már elfáradtunk egy kicsit…de csináljuk,mert muszály,mert kell. Az egyik barátnőm,aki szintén anya, küldte át nekem az írásod linkjét. Én például nem tudom,hogy tudnám nap mint nap csinálni, amit csinálok,ha nem lennének az életmben a barátnőim. Négyen vagyunk barátnők, mindenki családanya, különböző korú gyerekkel vagy gyerekekkel. Mindenki más városban él, mindenki mással foglalkozik. Mégis igyekszünk 3-4 havonta legalább 1 késő délutánt és estét együtt tölteni, gyerekek nélkül több kevesebb sikerrel, ahol kipanaszkodjuk magunkat, ahol nem a gyerek/gyerekek a témák fő csapásirányai,ahol hangosan is kimerjük mondani, amit gondolunk vagy érzünk…és még így is vannak napok, hetek, amikor úgy érezzük,hogy nem bírjuk tovább. Akkor önzők lennénk? Keveset találkozunk ahoz,hogy feltöltődjünk igazán? Néha kétségeink vannak magunkkal szemben,hogy jó anyák vagyunk e…a legtöbb írásodat olvasva, jó érzés olvasni,hogy nem vagyunk együl…hogy nem csak minket nem elégít ki az anyaság, hogy mások is küzdenek ugyanazokkal az érzésekkel,mint mi…mégis akkor miért érezzük magunkat ebben a témában magányosnak? Mert ezek a gondolatok nem publikusak,csak egymás között hangozhatnak el, csendben és hangtalanul…és ez baj!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s