Elveszve a játékboltban

Nem igazán gondoltuk át ezt az Olívia nevet, már ami a névnap dátumát illeti: három nappal Mikulás, három héttel karácsony előtt. Tudatosság ide vagy oda, a december így egybefüggő ajándékvásárlás nálunk, még ha csak a legapróbb marhaságról van szó, azt is meg kell venni valahol és valamikor, kinőtt már a gyerekem a parafadugóval játszadozás korszakából. Ezek a játékboltban töltött, végtelennek tűnők percek viszont mindannyiszor meglepően vidámak, köszönhetően a hozzám hasonlóan tanácstalan szülők akaratlan műsorának.

– Na és ez vajon mire jó… – mormogja maga elé a pufidzsekis anyuka, a puha Marshall figurát szorongatva.

  • Hátizsák. – segítem ki büszkén, mi már túl vagyunk a Mancs őrjáratos korszakon.
  • De…de mit lehet ebbe tenni?! – kérdezi döbbenten, miközben vékony kisujjával tele is van a “hátizsák”.
  • Lószart, semmit! – tátogom oda neki, nehogy a gyerekek meghallják. Összeröhögünk.
  • A fiam meg. Nézd meg. Istenem, a fiam, meg a pónik és az unikornisok. Most mit csináljak vele? 
  • Semmit. Mulass rajta. 

Kicsit nagy mellénnyel indultam munka után névnapi- és Mikulás-ajándék vadászatra, miután telefonon már kiokosítottam gyermekem apját.

  • Hallod. Itt nincs semmi – mondja teljes lemondással a hangjában, a város egyik legnagyobb játékboltjának közepén.
  • Mondd el, hogy mit látsz – igyekszem a lelkisegély szolgálatok leghiggadtabb hangján támogatni.
  • Hát… mindenféle babákat…itt a legók vannak, itt ezek a kreatív biszbaszok, és…na baszki, ezek már a csörgők, jó, hát ennyi van akkor.
  • Figyelj, tök mindegy, mit veszel neki, mindennek örül. Meg úgyis öt percig érdekli, ilyen korban van. Vannak ezek az Evi vagy Évi babák, vagy mi a túró, annak a reklámját is szokta énekelni, nézd meg azt. 
  • Évi..Évi..Évi, nézem, aha itt vannak, de hát ezek… hát ezek micsodák? – kérdezi vinnyogva röhögve. – Ezek nagyon kicsikék.
  • Igen, ez ilyen gyerekbarbie vagy mi. De volt ilyen Olíviának, nem emlékszel, kétéves korában kapta, a szőke babát a kis rózsaszín cabrióval, meg a hülye kutyájával.
  • De miért vegyünk neki olyat most, amivel kétévesen játszott?
  • Mert akkor készségfejlesztőnek számított, most meg szerepjátékot játszik vele. Vannak ilyen lovas izék belőle, meg lakókocsi.
  • Aha, na. Jó, van ilyen fürdetős is, fürdetőset vegyek? Évi báránykával, Évi pónival…olyat vegyek, amihez nyáj van, vagy olyat, amihez ménes? – kérdezi fuldokló röhögéssel.
  • Nem tudom.
  • Csináljuk azt, hogy lesöprök mindent a polcról, és ami a kosárban landol, azt megkapja és örül neki. Vagy kérek három kiló játékot. Mondom majd a három kiló ötven dekára, hogy maradhat.

  • Hát vagy kérj játékot húszezerért, ezt tudom még mondani – ezen a ponton már nem igazán lehet eldönteni, melyikünk röhög sírva és melyikünk sír röhögve. – Vagy, hallod, vegyél valami számolósat, hogy mittudomén, mennyi hat meg hat, mostanában imád számolni.
  • Jó, kérek akkor hat meg hatot. Elnézést! Ilyen hat meg hatos játékuk van?

Akkor még nem gondoltam bele, hogy térben és időben is kicsit távolabb, egy másik dimenzióban mindez velem is megtörténik. Álltam tanácstalanul babafejek, öltöztethető és fésülhető, lovas és lovaspólós, fogyókúrás és fitneszbarbiek, társasok és tudományos játékok, kreatív készletek és kirakók, legók és isten tudja, mennyi minden másfajta játék között, és egyszerűen fogalmam sem volt, mi lenne jó a gyerekemnek, ami nem is horror drága, értelme is van, nincs belőle már száz, és még örülne is neki.

A kabát már rámrohadt, a magassarkú nyomta a lábamat, pisilnem is kellett és szomjas is voltam, amikor a rám merőleges sorból kezdődő vita ütötte meg a fülemet.

  • Te mondtad az előbb, hogy Attilának társasjátékot vegyünk inkább. Ez mi, ez társas? Vagy nem társas?
  • De most mondták, hogy társast vegyünk vagy te találtad ki? Én csak azért mondtam, mert úgy emlékeztem, hogy mondták. Vagy nem mondták?
  • Mondták, nem mondták… nem hiszem el! Nem mindegy?! Vegyünk valamit, és menjünk haza. Ez mi? 
  • Á, az nem lesz jó.
  • Miért, mi ez?
  • Nem tudom, de az ilyet biztos nem szereti.
  • Mert ez milyen? Milyen az ilyen?
  • Az ilyen misztikusat.
  • Akkor milyen társast vegyünk.
  • Nem tudom, nem értek ehhez.

A másik sorban pedig – pont, mint az én lányom apukája – tanácstalan apa állt, telefonnal a fülén.

  • Na várj, itt van valami szuperhősös. Ja nem, ez az a fagyott nő. Elza, igen, tök mindegy. Uhh, hát ezt biztos nem veszem meg, áh, hát én megijedek tőle, áhh, hát ez nagyon ronda…. Ja nem kell ilyen, oké, nézem akkor…Katica…katica…nincs itt ilyen, itt pillangók vannak, meg valami macskanőszerűség, de várj, ennek piros pöttyös a ruhája. Jaaaaa…! Azt hittem, katica plüss kell. Mondom…van ilyen sima, négyezernyolcért…nézem…Katicabogár figura jojóval. (hosszabb csönd) Jojóval. Jojóval, értem. Szuperhős jojóval. Oké. (Nagy levegő, önkéntelen mosoly) Akkor ennek a csajnak jojója van, az a szuperképessége?…Oké. Vaaaaaaan olyan, amin ül a motoron, meg várj, aha, itt lehet valahogy reptetni is. Meg van olyan, amin másik ruhában van…hát másikban, nem tudom, biztos átöltözött, fordítva pöttyös a ruha, meg szőke a haja… Akkor a riválisa, tök mindegy. Uhh…várj, ez az, megvan! Ilyen szett, amiben a kis svájci sapka, álarc meg két minijojó van?…Klipsz?! A gyerekünknek klipsz?… Ja, ok. Jó, oké, viszem akkor ezt. (csend) Itt van már a papírtörlő a kosárban, igen, nagyot. Csók, én is.

Akkor már én is mosolyogtam, és vettem egy reptetős Katicabogár szuperhős figurát a lányomnak, mert ezt kért a Mikulástól. Névnapjára meg egy motorcsónakos Zumát, mert az igazság az, hogy még mindig nem vagyunk túl a Mancs őrjáratos korszakon.

És remélem, nem is leszünk túl rajta soha.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry