Csak csapatban működik

Végre igazi őszi idő van. Ködös, szürke, az ökörnyál nyugodtan spárgázhat a csupasz faágak között. Be lehet kapcsolni a fűtést, legálisan lehet pulcsit viselni és betakarózni. Vasárnap délelőtt van, a lakás tele mécsesekkel, olyan igazi kuckózós, karácsonyváró hangulatban halkan zümmög a tévé. A kávé illata betölti az otthonunkat, minden olyan nyugodt, csak a gyerekem csivitelése hiányzik.

Apás napok vannak. Odaát csacsog most, írja a könyvét – igen, ötévesen elkezdett könyvet írni, rajzol is a sztorihoz, esténként pedig felolvassa nekem a meséjét, még mindig könnyebb anya munkáját utánozni, mint az apáét, nem nagyon tartunk itthon utasszállító repülőgépeket. Ott színez, ott ír, nézi a mesét, ott táncikál, miközben egy kicsit én is szusszanhatok. 

Aki csinálja – a különálló szülőségre gondolok -, az pontosan tudja, milyen nehéz egy hetet, tíz napot, két hetet egyedül tölteni a gyerekkel. Aki nem csinálja, annak hiába mondanám.

Írtam már róla sokszor, milyen kiborító, hogy minden egyes pillanat be van táblázva, hogy minden döntést egyedül kell meghozni, hogy minden szituációban egyedül kell helytállni, hogy nem lehet osztozni felelősségen, hogy nem lehet beszélni félelmekről, bizonytalanságról, büszkeségről, hogy nincs az, hogy öt percig magam vagyok, hogy nem tudok csak úgy elugrani a boltba, ha hiányzik valami a palacsintához. 

Arról viszont nem írtam, milyen nehéz a széthullott család minden tagjának megszokni a gyerek kétlakiságát. Hogy amennyire levegősek, annyira nehezek is a napok, amikor nincs itthon. Hiszen ez a ház vele együtt, kettőnknek és kettőnkkel otthon, az ő csivitelése is tölti meg élettel. Attól vibrál, hogy ő hárompercenként tevékenységet vált, hogy állandóan szanaszét hagyja a cuccait és én állandóan megkérem, hogy pakolja össze, attól élünk, hogy időnként ajtót csapkodunk egymásra, hogy együt halloweenezünk. Attól fejlődünk mindketten, hogy tanulunk: ő az életet, én az anyaságot. Amilyen pörgősek, eseménytelik azok a napok, eleinte annyira ijesztőek az egyedül töltöttek. Be-benézek a szobájába, mosolygok a kis játékaira, ágyára, életére, mosolyogva hajtogatom az itthon maradt ruháit, meg-megszagolom a pizsamáját, próbálom elképzelni, mit csinálhat ott. 

Szerencsés vagyok, mert az exem és az új felesége – velem együtt – képes és hajlandó is csapatban dolgozni. Mindannyian rajongjuk a gyereket, mindent megteszünk azért, hogy jól érezze magát. Ennek köszönhetően ezt a borzasztóan nehéz szituációt ő is könnyebben tudja kezelni. Nevetve szalad a feleséghez, örömmel öleli át, szeretettel mesél róla itthon, bennem pedig a féltékenységnek szikrája sincsen, egyszerűen csak örülök, hogy a lányom mindkét otthonában boldog. Sosem gondoltam volna, hogy így élünk majd, de mára ugyanolyan természetes lett a facetime-olás az exem feleségével, amikor ott van a gyerek, mintha a barátaimmal beszélnék telefonon. Örülök, hogy oroszlánt fest az arcára, hogy úgy be tudja fonni a haját, ahogy csak anya tudta, hogy meglepetés rajzot készítenek nekem. Aztán rájövök, hogy ha már így alakult, akkor csak így működhet. Büszke vagyok rá, hogy intelligensen, igazi felnőttként veszünk részt ebben a különös közösségben, hogy lassan két éve működtetjük úgy ezt az ügyet, hogy semmilyen komolyabb konfliktusunk nem volt.

A kislányomnak két otthona, de egy családja van. Egy hatalmas, sokszereplős családja, itt-ott élő családtagokkal. És most a család másik része hallgatja a csivitelését. Én pedig élvezem az őszi kuckózást, nyugodtan töltődöm fel a következő közös időszakunkra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s