Bánatverseny halloween módra

Gyerekként imádtam a halottak napját. Más idők voltak akkor, és nemcsak azért, mert akkor még igazi ősz volt az ősz csípős estékkel, a szürkületben látszódó leheletünkkel, nem is csak azért, mert volt valami különös meghittség a gyertyákkal teli temetők nyüzsgésében, és nem is azért, mert együtt volt a család. Hanem azért is, mert nem volt akkor más szokás, fogtuk a művirág sírdíszeket a fröccsöntött mécsestartókkal, körbeálltuk a rég meghalt, talán soha nem is látott rokonok sírját, hallgattuk, ahogy a felnőttek kibeszélik a falu dolgait. 

Nincs már mostanában igazi ősz, csak a fák teszik még jólnevelten a dolgukat, kopaszodnak, ahogy kell, egyedül ők emlékeztetnek rá, hogy nem tavasz ez valójában. Az időnek eszében sincs lehűlnie, nincs köd, nincs ökörnyál, nincsenek csípős esték. Temetőbe járás sincs már, hiába a friss halott, a család is mást jelent, szokásokból is több lett. 

A lányom ovijában bölcsis kora óta megtartják a halloweent. Soha nem volt semmilyen ellenérzésem ezzel az ünneppel, szokással kapcsolatban, sőt, mindig kicsit vágyakozva néztem az amerikai, angolszász filmeket a csokit gyűjtögető jelmezes gyerekekkel, a kéményig kidekorált házakkal. Örültem, hogy a gyerekem is belekóstolhat másféle hagyományokba, legyen nyitott a világra – a kezdetektől fogva ezt próbálom belenevelni. Jelmezt választottunk, délutánonként boldogan mesélte, milyen játékok voltak, megnézegettük, milyen csokit kapott. 

Idén ez már a negyedik halloweenje volt az oviban, és az első igazi, édességet gyűjtögetős a faluban. Azok a családok, akik benne voltak a buliban, töklámpással, díszekkel jelezték a kapunál, hogy bátran becsöngethetnek hozzájuk a rémisztő kis szörnyecskék. Jelmezt húztam én is, habár macskanő nem lehettem: a lányom Batgirlnek öltözött, és a maga módján kijelentette, elég egy szuperhős a családban, legyek csak boszorkány, ahhoz az orrom már úgyis megvan. Úgyhogy boszorkányként kísértem Olíviát és az egyik kis barátját az édességvadászaton. Jó volt látni, milyen sokan mozdultak ki egy kiadós és vicces sétára, jó volt látni, milyen sokan nyitnak ajtót örömmel az idegeneknek, jó volt látni a gyerekek boldogságát, jó volt látni a jólneveltségüket, hogy mindig, mindenhol csak egy csokit/cukorkát vettek el, jó volt később nekünk is nasival kínálni a gyerkőcöket, jó volt hallani a gyerekem nevetését, amikor tőle is vettek édességet a többiek, jó volt egy kicsit mást csinálni. 

És jó volt másnap kicsit halkabban, gyertyákkal ellepni az otthonunkat, jó volt csöndben emlékezni, jó volt felidézni azokat a más időket, amikben még nem égett mécses az anyám fotója mellett. Jó volt érezni, hogy megfér egymás mellett ilyen és olyan ünnep, jó volt úgy összebújni a lányommal, hogy mindkettőnknek megvolt a magunknak való rituáléja.

Nem hiszek a nagyképűen kipakolt posztokban, hogy én márpedig töklámpással nem, meg nevetve sem, mert a meghittség, meg a csönd, meg az emlékezés. Nem hiszek a modoros igazságosztásban, hogy márpedig az a jó gyászoló, aki viaszt sír november első napjaiban, nem hiszek a bánatversenyben. Nem hiszek abban, hogy csak annak fáj, aki végigturnézik minden temetőt. Nem hiszek abban, hogy bárkinek joga van megmondani, mi a jó vagy a rossz ünnep, meg hogy aki halloweent ül, annak nem fájhat. 

A nyitottságban hiszek, amit a gyerekemnek is tanítok. Hiszek a halloweenben és a halottak napjában is. Abban hiszek, hogy mindenki úgy emlékezik, ünnepel, gyászol, sirat és gyűjt csokit, ahogy jólesik. 

Ha akarja, egyik nap nevetve, másik nap sírva. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s