Közzétéve: 2018.10.16. | Kőváry Anett
Átlagos hétfő reggeli készülődés, leszámítva a késést, valahogy sikerült végre kihasználni, hogy indulás előtt három órával ébredtem. Fogat mosok, gyerekem a wc-n ülve szegezi nekem a hétkezdettel együtt a fürdőszoba ajtaján berobogó kérdést: ki vigyáz az anyukákra?
Olyan jólesett és annyira sokkolt egyszerre a mélyfilozófiai témanyitás, hogy azonnal abbahagytam a fogmosást, hegyeset köpve küldtem a fogkrémet a lefolyóba, a hideg járólapra térdelve megsimogattam a kis csupasz lábacskáját, aztán az arcát.
“Akinek még van anyukája, arra az anyukája vigyáz, akinek nincsen, arra meg Isten. Meg rám egy kicsit te is, édesem.”
“Hm. Én is? Ezt nem gondoltam volna!” – állapította meg őszinte meglepődéssel, majd folytattuk a szokásos rutint, öleléssel, puszival búcsúztunk az oviban, mindenki ment a maga dolgára.
A délutánunkban sem volt semmi különös, vacsiztunk, dumáltunk, fürödtünk, azt mondta, szeretne beteg lenni, mert akkor nem kell oviba menni, aztán hajat mostunk és szárítottunk, ő alváshoz készülődött, még tanultam mellette egy kicsit, aztán a villanyoltás utáni kimerült sötétségben átöleltem pici testét.
Éjjel váratlanul ébredtem a szokatlan zajra, tudtam, hogy baj van. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt komolyabb betegsége. Hogy a gének, az egészséges életmód, a kiegyensúlyozott lelkiállapot, vagy mindezek együtt, nem tudom, de az első egészéjszakás hányással járó gyomorrontásra is öt évet kellett várni, egészen hétfő éjjelig. Nem mondom, hogy mindenféle pánik nélkül, de tettem a dolgom, ágyneműt és pizsamát cseréltem, hajat, arcot, kezet mostam és töröltem, hajat fogtam, újra ágyneműt cseréltem, a fürdőszoba kövén ülve virrasztottam a puha köntösbe csomagolt gyerekkel az ölemben, énekeltem, simogattam, nyugtattam, ágyba fektettem, újra a wc-re rohantam vele, tovább virrasztottam, nyugtattam, a tehetetlenségtől majdnem sírtam, kértem mindent és mindenkit, hogy legyen már jobban.
A sokadik ébren töltött órában arra gondoltam, hány anya csinálhatja a világon ugyanazt, amit én, hányan fohászkodhatunk a gyerekünk egészségéért, hányan lehetnek, akiknél egy jöttment gyomorrontásnál súlyosabb betegség teszi próbára a család erejét, és hányan lehetünk anyák, akiknek semmi segítségük nincs ezeken a pokoli nehéz éjszakákon, és persze, hogy arra gondoltam, amit reggel kérdezett a lányom, hogy ránk vajon ki vigyáz.
Hajnali öt körül ért véget eddigi leghosszabb éjszakánk. Úgy aludtam el, hogy éreztem is azt, amiről egy nappal korábban meséltem a gyerekemnek. Hogy van, aki vigyáz az anyákra.
Legutóbbi bejegyzések