Közzétéve: 2018.10.14. | Kőváry Anett
Nem tudom, hogy az alacsonyabban sütő nap, hogy az a leírhatatlan egyszerre derengés és ragyogás, nem tudom, hogy a megadón vagy a huncutul lehulló levelek, hogy az összetéveszthetetlen őszillat, nem tudom, hogy az égető vörösben dölyfösködő vadszőlő, hogy a dió kesernyés íze, hogy az apró héjdarab reccsenése a fogam alatt, hogy a reggeli dér az őszirózsákon, nem tudom, hogy a korai sötétedés, hogy az egyre több forró tea, hogy a sütőtök krémessége, hogy az emlékek, amikor napközi után bementem anyához az óvodába, nem tudom, hogy az íróasztalomon az olvasólámpám fénye, hogy a néhány héttel korábban bekötött könyvek lapjai, hogy az égetett avar szúrósan finom szaga, nem tudom, hogy a rég elmúlt szüretek lármája, az aszú ragacsa az ujjaimon, a muskotályos leve a könyökömön, hogy a sártól nehéz gumicsizma, nem tudom, hogy a bakterház ablakában mormoló rádió, hogy a tejbegríz keserű kakaóporral, kristálycukorral és vajjal, hogy az év végét sálként a nyakára tekerő szél, hogy a sosem hallott szarvasbőgés, nem tudom, hogy anya diósrácsosa, hogy a liszkai ház cserépkályhájában fontoskodó tűz, a régi gyerekszobám radiátorában csobogó víz, hogy a kéményeket maguk után húzó füstfürtök, hogy a növést átmenetileg abbahagyó fű, hogy a mindentől búcsúzó zöld, nem tudom, hogy a lányom születése,
nem tudom, hogy a ködbe bújó szombatok, hogy a vidáman zuhanó, aztán fényesen koppanó gesztenyék, vagy az oldalukat ezer színűre mázoló hegyek, nem tudom, hogy az egyre hallhatóbb csönd, nem tudom, hogy a világ jóleső megpihenése, hogy a menetrendszerű átmeneti elmúlás, nem tudom, hogy a mindenség megkönnyebbült sóhaja, nem tudom.
Nem tudom, mi lobbantott szerelemre az ősszel. Csak azt tudom, hogy nem tudnék így szeretni egyetlen más évszakot sem.
Legutóbbi bejegyzések