Amikor hétvégén is egyedül állok

A kimerültségbarométerem jó ideje szélsőséges értéket mutat. Nem is nagyon használok már jelzőket, hiszen az “elképesztően”, “piszkosul”, “irtózatosan” szavak együtt sem fejezik ki azt az állapotot, amikor képes vagyok elaludni a kád szélére hajolva, miközben a gyerek fürdik. És nem, nemcsak szundikálva, elbóbiskolva, hanem úgy igazán, olyan nyálkicsurgatósan, saját horkolásomra felriadósan, mélyen. Egyik este így sikerült kiütnöm magam, másnap egyszerűen én is pizsamát vettem, és az esti mese után a gyerekkel együtt elaludtam – fél kilenc után egy perccel. 

Ilyen állapotban talált meg a hétvége, jó ideje nem volt teljes szombat-vasárnapunk együtt, mert vagy ő utazott, vagy én, vagy apánál volt, vagy én valamilyen versenysorozat valamilyen állomásán, kurva nemzetközi család vagyunk, ez már így alakult,

de így a versenyszezon végéhez közeledve megint jönnek a 48 órás matrica üzemmódok, a nonstop hétvégék.

Menet közben is éreztem már, hogy nagyot megyek, de akkor tudatosult csak bennem igazán, mekkorát alakítottam hétvégén, amikor az egyik barátnőm vasárnap este hét óra nyolc perckor megkérdezte, hogy vagyok, és tudok-e mosolygni egy újabb önjelölt sztár-személyi edző profilján. Kijelentettem, ha megengedi, hogy kipanaszkodjam magam néhány tucat többszörösen összetett mondatban, akkor megígérem, hogy bárkin nevetek. Megengedte. 

Úgyhogy elmeséltem neki, hogy szombaton ugye hajnali 5-től volt WTCR időmérő, felkeltem, megnéztem, megírtam, visszaaludtam, néhány órával később felébredtem, megnéztem a versenyt is, home office-ban dolgoztam, közben színeseket, majd sötéteket mostam, kétfogásos ebédet főztem a gyereknek, társasoztam, rajzoltam és legóztam vele, délután levegőzni indultunk, az erdő szélén őszi virágokat, bogyókat és terméseket gyűjtöttünk, napszálltakor hazamentünk, jógáztunk, vacsoráztunk, megfürdettem – ébren! -, meséltem neki, késő este még dolgoztam kicsit, éjfél körül lefeküdtem.

Gyönyörű erdőnk

Hajnali 3/4 háromkor újabb WTCR-időmérőre ébredtem, figyeltem, megírtam, visszafeküdtem, nyolckor keltem a két vasárnapi futam miatt, versenyeket figyeltem, megírtam, gyereket elláttam, mostam, teregettem. Munkám végeztével mindkettőnket elkészítettem, Visegrádra indultunk, dugóban araszoltunk, ülve Macarenára táncoltunk, bobpályánál hat menéses bérletet vásároltunk, mindet le is jártuk,

kanyarok előtt fékeztünk, kanyarok közepén kigyorsítottunk, indulásnál Micheliszként rajtoltunk, bérletünk lejártával kókuszos vattacukrot ettünk, vagyis csak ő evett, premenstruációs napjaimon oda kell figyelnem a cukorbevitel mennyiségére, mert könnyen átlendülök mértéktelen és torkos fogyasztásba, éttermet kerestünk.

Az egyikben 13 percet vártunk hiába a felszolgálóra, a másikban 4 percig vártunk az asztal megtisztítására, újabb 7-et a felszolgálóra, aki közölte: nincs limonádé, akkor ásványvizet kérek, az sincs – felelte -, mert elfogyott, akkor felálltunk, harmadik helyen továbbra is bizakodva, pozitívan és annál is éhesebben ültünk le, szembesültem vele, hogy a vega étel sok helyen még mindig kimerül a juhtúróval töltött, rántott gombafejekben és mirelit sültkrumpliban, pedig nem vagyok arrogáns vega, de a gyereknek se nagyon ízlett a kaja, mindegy, éhen legalább nem haltunk, Mátyás király játszóterén játszottunk gyerek + felnőtt kísérőjegy = hétszáz forintért, találtunk gesztenyét, elhoztunk egy zöldalmát, amit a gyerek aztán séta közben elegánsan a földre dobott, megtanultuk használni a kukát, amire azt hittem, már rutin, de ekkor azt mondta, anya, hát úgyis lebomlik, akkor kicsit büszke voltam, sütit akartam, Visegrádon nincs cukrászda, az egész tetves Dunakanyarban nincs cukrászda, így ugrott a kávé is, hazafelé majdnem elaludtam, előtte megtudtam, milyen rossz anya vagyok, mert nem vettem meg a csillogó szemű rókát, és akkor most milyen plüssel alszom, anya, végül elaludt plüss nélkül, rossz anyával.

Nem hagytam annyiban a cukorügyet, premenstruáció ide vagy oda, Daubnernél megálltam, úgyis hónapok óta kívánom a kókuszos szeletüket, alvó gyerekkel a vállamon megmásztam a Szépvölgyit, két kókuszos szelet mellé csoki tortát és egy triplacsokis szeletet, valamint két goudasajtos pogácsát is vásároltam, nyűgös gyerekkel hazaindultam, megérkezéskor bedobtam még egy adag sötétet, nekikezdtem a maradék munkámnak, vacsorát készítettem,

nem tudtam eldönteni, hogy most éppen haldoklom, végkimerülök, másnapos vagyok, katasztrófatúlélő vagy már alszom, na ekkor kérdezte meg a barátnőm, hogy mit csinálok.

Elégedett vagyok és büszke. A gyerekem azt mondja épp ebben a pillanatban, hogy én vagyok a legjobb anyuka a világon, de szerintem rohadtul elfogult, meg hát ugye nem nagyon van viszonyítási alapja. Nevettem egyet a személyi edző csaj buta profilján – ahogy ígértem.

Tekintve, hogy a vasárnap a körömvágás és a hajmosás napja, a lányom haja pedig leginkább egy komondor szőrére hasonlít, szóval van még előttem kihívás a következő egy-két órában, ezért csupán a megfelelő energiaáramlás érdekében, meg egy kicsit nagyszerű egyedülálló szülőségem megünnepléseként megettem az egyik kókuszos szelet felét.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry