Amikor egy éve

Ahogy mindig, akkor reggel is első dolgom volt a telefonhoz nyúlni. Nem fogadott hívás apától 6 óra 8 perckor. Tudtam, hogy miért keresett, mert a napokban csak viberen írta meg, hogy nincs változás. Anya akkor jó ideje nem volt tudatánál, aludt már, isten tudja, merre járt. Leszámítva a halála előtt nem sokkal egy napot, amikor annyira jól volt, hogy még meg is fordult a fejemben, hátha csoda történik és meggyógyul.

Nem történt. 

Tudtam, miért keresett apa, de úgy éreztem, csak akkor lesz valóság belőle, ha visszahívom. És minél később hívom vissza, annál később történik meg. Csak a mondandója első felére emlékszem pontosan, a többi szó homályosan olvad egymásba a fejemben, mint könnyű szappanbuborékok. 

Hát megtörtént. Meghalt az anyukám.

A lányom még aludt. Én a szeptember reggeli napsütésben, nyitott teraszajtónál ültem a nappali szőnyegén, és nem tudtam sírni. Értesítettem a barátaimat, ahogy kell, felébresztettem, elkészítettem és oviba vittem a gyerekemet, ahogy kell. A főnökömtől szabadnapot kértem és kaptam, ahogy kell, összehajtogattam és elraktam a szárítóról a ruhákat, ahogy kell. Próbáltam érteni és érezni legmélyebb önmagam. 

Egyszerre töltött el büszkeséggel és ijesztett meg, hogy nem fájt. Nem zokogtam, nem tomboltam, végiggondoltam a teendőket, apával temetésről egyeztettem telefonon, barátnőimmel beszéltem személyesen. 

Olyan zaklatottan fújt a forró őszi szél, amilyennek sem addig, sem azóta nem éreztem soha. Olyan furcsán fátyolos volt milyen, olyan szokatlanul perzselően sütött a nap, mintha az egész mindenség átvette volna feldúlt rezgéseimet. A teraszon ülve eldöntöttem, hogy attól a hajnaltól fogva anya benne van a szélben, a napsütésben, a ködben, a hóban, a felhőben, az égben, az esőben, minden felkavart porszemben. 

Semmilyen fájdalmat nem éreztem, ürességet sem, amit pedig már szinte kötelező ilyenkor emlegetni. Furcsa kényelmetlenséget éreztem, és félelmet, mert nem tudtam, mi vár rám. Az elmúlt egy évben a legkülönösebb érzések törtek rám a legváratlanabb időpontokban. Voltam dühös, szomorú, elkeseredett, arrogáns, gyenge, aztán újra erős, voltam vidám is, energikus, voltam megértő és türelmetlen, voltam tanácstalan és bölcs. Voltak éjszakai pánikrohamaim, voltak napokig tartó pánikrohamaim, voltak képzelt betegségeim, voltak vitáim a mindenséggel és mindenkivel. Az elmúlt egy évben megtanultam, hogy a fájdalom nem mindig hangos, sőt, tudom, hogy “az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés” (Márai). 

Megtanultam azt is, hogy anyaként anyát elveszíteni sokkal összetettebb, mint azt bárki is gondolná, hogy ekkor lehet igazán elveszni a saját anyaságommal kapcsolatos kétségekben. Megtanultam azt is, hogy nincs, egyszerűen nem létezik idő, ami elvesztegethető, nincs az a képmutatás, nincs az a mérgező kapcsolat – legyen baráti vagy családi -, amire érdemes akár csak egy keserűséggel és gyomorideggel töltött órát áldozni.

Megtanultam, hogy az egyenesség mindennél felszabadítóbb, és azt is, hogy megfelelni többé csak annak a kislánynak akarok, aki a Schumacher-poszterekkel teli falak között hatalmasakat álmodott. Megtanultam, hogy anya halálát nem lehet feldolgozni, nem lehet túllépni rajta, meg lehet tanulni együtt élni vele. Megtanultam, hogy bármilyen romantikusan hangzik is az ellenkezője, valójában tényleg egyedül vagyunk, és megtanultam azt is, hogy ez egyáltalán nem félelmetes.

Megtanultam, hogy hazamenni nem jó, mert ott minden anyáról szól, és megtanultam, hogy nekem ott mindig hiányozni fog. Ahogy reggel felhívtam a gyerekszobából, hogy hozhatja a kávét, ahogy dudorászott, miközben letámasztotta a biciklijét, ahogy húzogatta a száját, ha valamiért nem ettem eleget, ahogy szotyizott a kanapén, ahogy az utolsó együtt töltött estéken szétnézett a facebookon, és ahogy örökké hiányozni fog, hogy annyira örült az utolsó manikűrnek a kis kezén. 

Tanulom kezelni, hogy hiába hiányzik, ez az érzés már soha nem könnyül meg egy régóta vágyott ölelésben. Tanulom elfogadni, hogy ő már nincs, és hogy az elmúlás igenis létezik. Tanulom kezelni a szorongásomat, tanulok ezzel a végtelen gyásszal élni.

Az elmúlt egy évben más ember lettem. Hogy jobb, vagy rosszabb, azt úgyis mindenki maga dönti el. De mindegy is a minősítés, csak az számít, hogy más lettem. 

Felnőtt.

Nagyon hiányzol, anya! 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s