Közzétéve: 2018.09.05. | Kőváry Anett
A legnagyobb félelmem az volt, hogy csúnya lesz. Minden anyának van valami kattanása, van, aki retteg születendő gyermeke súlyos betegségétől, más attól, hogy haj nélkül vagy túl sok hajjal születik, persze, hogy az egészségen aggódik mindenki, de én rettegtem tőle, hogy csúnya lesz a gyerekem. Leginkább az foglalkoztatott, hogy ha valóban csúnya lesz, akkor én látom-e majd, hogy csúnya, és olyan bosszantó anya leszek, aki az egyértelműen ronda gyerekét szépnek látja és szépnek is láttatja. Aztán mikor megláttam az első fotókat róla – sajnos az aranyórát külön töltöttük, különböző komplikációk miatt inkubátorba kellett őt tenni -, sírva mondtam az apjának, hogy ez Jake a Két pasi, meg egy kicsiből. Röhögött rajtam, tudta jól addigra, hogy nem vagyok százas, és megnyugtatott, hogy gyönyörű a kislányunk. És tényleg! Amikor végre az ölembe vehettem, egyetlen szó jutott eszembe: hibátlan.
Nézegetve a régi írásaimat, elég vicces, hogy egy négyhetes csöppséggel a karomon milyen magabiztosan hirdettem, hogy márpedig én tudom, miről szól az anyaság. Pedig az még nem az volt, hanem egy ösztönszerű felelősségvállalás és féltés, csillapíthatatlan aggodalommal és a szeretet egy újfajta formájával keverve.
Azóta már tudom, hogy az anyaság legnehezebb része nem az éjszakázás, nem is a szülés utáni depresszió, nem az ingermentes közeg megszokása, nem az új életvitel, az új rendszer felépítése, nem is a hozzátáplálás, a szobatisztaságra szoktatás, nem a lemondás, nem az alázat, nem a háromnapos láz kezelése, nem is összeszervezni mindent, nem is egyedülálló szülőként folytatni azt, amit közösen kezdtünk, nem.
Az anyaság legnehezebb része: látni a gyermekemet.
A kineziológusom nyitotta fel a szememet, neki köszönöm – innen is hálával, tisztelettel, Zsófia, kérlek -, hogy megértettem, mennyire egyedi, megismételhetetlen, komplex és önálló kis rendszer ő. Még akkor is, ha van olyan tekintete, ami az enyémre emlékeztet, és még akkor is, ha ugyanolyan szórakozott és figyelmetlen időnként, mint az apukája. De ő nem én, nem is az apja, ő nem a mi utánzatunk, ő egy különleges kombinációja kettőnknek, és ő olyan, amilyen csak ő tud lenni. És ez a legnehezebb, igen, őt meglátni és látni. Nem olyannak, amilyennek látni szeretnénk, nem is olyannak, amilyennek mások látják, hanem egyszerűen csak látni őt.
Minden párhuzamtól, minden összehasonlítástól, minden ítélkezéstől mentesen látni őt. Keresni, sejteni, tudni vagy legalább tudni vélni, hogy mivel tesszük vele, neki, érte a legjobbat. Figyelni, mire hogyan reagál, megérteni és elfogadni, hogy az ő világa nem feltétlenül úgy működik, mint a miénk. Megérteni és elfogadni, hogy a miénkből csak bizonyos dolgokat tudunk az övébe integrálni, és hogy nem, nem kell mindent úgy tennünk, ahogy gyerekként nekünk jó lett volna, és úgy sem, ahogy a saját anyánk csinálta. Sem ellentmondás nélkül követni nem kell a saját anyánk anyaságát, sem csakazértis az ellenkezőjét csinálni sem kell. Összerakni azt az egységet, amit az én ideális – nem feltétlenül hibátlan! – anyaságom, és az ő individuális gyermeksége alkot, ez a legkeményebb feladat. Mert olyan könnyű észrevétlenül követni a mintákat, és az anyám hangján üvölteni a gyerekkel csak azért, mert aznap épp nehezebben kezelhető. És olyan könnyű a másik oldalra billenve, a hosszú távú eredményeket nem figyelve, minden következetesség nélkül a gyorsabb (halkabb, gördülékenyebb, célravezetőbb) utat választani. De meglátni a gyereket, az ő saját érzéseit, logikáját, vágyait és világát, ez az, amit az anyaság jelent.
Támogatni egy kicsi embert, hogy szorongásmentesen, megfelelő értékrenddel, a szükséges (ön)elfogadással és (ön)szeretetettel élje az életét, ez az, amit anyaként a gyerekünknek meg kell adnunk.
Öt évvel ezelőtt született a lányom. Amin ezalatt az öt év alatt együtt átmentünk, az egy olyan erős alapra helyezte kettőnk kapcsolatát, ami hiszem, hogy atombiztos. Ez a tündér kis lélek öt éve a legfontosabb társam, a legjobb barátom, a legviccesebb cinkostársam, a legélesebb és legijesztőbb tükröm, a legnagyobb tanítóm, a legkíméletlenebb kritikusom, és mégis a legelfogultabb támaszom, a legerősebb védelmem, az isteni gondoskodás az életemben, nem túlzás, hogy a mindenem. Mellette érzem csak ugyanazt a biztonságot, amit egy évvel ezelőttig az anyám mellett éreztem, vele érzem a legerősebben, hogy minden rendben van, az ő léte az, ami annyi mindenre válasz, magyarázat, ami annyi mindenben motiváció, az ő léte a legerősebb nyugtató. (Kivéve, amikor felbosszant :D)
Öt éve nemcsak ő született meg, hanem én is. Vele lettem az, aki most vagyok.
Legutóbbi bejegyzések