Amikor többé már nem hiszek

Mondták, hogy írjak arról, hogy nem tudtam írni. Több mint egy hónapig tartott a – nyilván túlzóan és saját magam által – alkotói válságnak nevezett időszakom legutóbb. Nagy volt a csönd bennem, ha hallottam is valamit, az a saját lelkem harsány sikolya volt, amit igyekeztem elfojtani. Mert úgy éreztem, nem helyénvaló mindaz, amit ordítani akar, hogy nem érezhetem, gondolhatom mindazt, amit. Hiába múltak a napok, nem halkult el odabent semmi, sőt, egyszer csak mindent felszakítva feltört belőlem.

Nem bánom azt sem, hogy olyanról és olyat írok, amiről és amilyet nem illik, nem érdekel, az sem, ha félre- vagy nem értik az írásaimat. Az írás a terápiám, nekem nem alkohol, nem gyógyszer, nem drog, hanem az írás segít és az írás kell, ez az én függőségem, mert az írásaimban megtaláltam magam, magamért írok, a hitemért, a lányomért, hogy ne marjon szét belülről semmilyen elfojtott sikoly, mert nem akarok meghalni, még nem, nem akarok belülről elrohadni, úgyhogy úgy döntöttem, igenis kiírok magamból mindent, bárki bárhogy értse is mindazt, amit leírok, olyan szabadon írok, amilyen szabadon a legfájóbb, leghangosabb sírás tud csak feltörni az emberből.

Amíg hallgattam, amíg nem írtam, a leggyakrabban visszatérő gondolatom az volt, hogy mennyire szeretnék élni és megélni minden percet ezen a világon, és hogy mennyire sajnálom azokat, akik mellett elmegy az élet. Mert nem akarnak, vagy nem mernek változtatni, mert mástól várják sorsuk jobbra fordulását, mert drogtól, alkoholtól, gyógyszertől remélik a színesebb vagy legalább tompább, de mindenképp biztonságosabbnak tűnő életet, mert mindig mindenre találnak kifogást, mert csak halogatnak, mert nem cselekszenek, csak állnak szánalmasan ugyanott, ahová évekkel ezelőtt érkeztek, vagy ami még rosszabb, visszafelé haladnak. Haragszom mindenkire, aki nem küzd, aki felad, aki elvan a munkahelyén, a párkapcsolatában, a barátságaiban, aki nem áll ki magáért, aki nem tesz az álmaiért, vagy nem is álmodik, szánok mindenkit, aki mártírként él, aki másokat hibáztat mindenért, aki nem akar fejlődni, aki nem akar érteni, aki nem akar nőni, aki nem akar élni.

Haragszom azokra, akik azt hiszik, egyszer majd az egészet újrakezdhetik, akik legyintenek és a szemembe hazudnak, haragszom mindenkire, aki visszaél a holnappal, haragszom arra, aki nem tölti meg tartalommal a percet, az órát, a hetet, és haragszom arra, aki nem akar megmozgatni minden hegyet. 

Meguntam a képmutatást, meguntam az önámítást, rájöttem, hogy érezni, az érzést megélni és arról beszélni nemhogy nem bűn, hanem egyenesen áldás. Nem kell úgy tenni, mintha minden jól lenne, nem kell fenntartani mérgező kapcsolatokat, ha azok már nem szolgálják a fejlődésemet, legyen szó haverról, barátról, családtagról. Nem kell évtizedek alatt megkopott, ronggyá mosott szociális elvásároknak álságosan megfelelni, nem kell boldogtalanul, feszültségben, gyomorideggel élni csak azért, mert úgy illik, vagy mert az a hagyomány. 

Nem hiszek a képmutatásban, nem érdekel, hogy mások mit szólnak. Magamban hiszek, a munkában, a terápiában, az önfejlesztésben, a tréningben, az őszinteségben, a felelősségben, a próbálkozásban. Nem hiszek jó vagy rossz döntésben, de hiszek az érzésben, az önelemzésben, az önazonosságban, a késő esti jógában, a MAC alapozóban, az erőszakmentességben, a lábujjhegyre állásban, az utazásban, a szerelemben, az összes Walt Disney hercegnőben, hiszek az erőben, az Agymenőkben, a kitartásban, a néha mégis feladásban, az újrakezdésben, Pink összes dalszövegében. Nem hiszek a mások mit szólnakban, a hazug “elvagyunkban”, nem hiszek a másik felemben, de

hiszek a Magódi cukrászdában nyugdíjasan átkártyázott keddekben, a daubneres kókusz szeletben, az augusztusi csillaghullásban, a romantikus eljegyzésre egyszer a boxutcában, magamban hiszek és a lányomban, a véget nem érő álmomban, a szárnyaló madár szabadságában.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry