Amikor az a ház már nem otthon többé

Volt régen a hátsó kertünkben egy ringlószilva fa. Baracknyi gyümölcseit lilás, rózsaszínes, zöldes, kékes csillogással ölelte át a viaszos héj. Nyár végén a napi rutinhoz tartozott, hogy délutánonként összeszedjük a földre hullott ringlószilvákat. Nem szerettem a túlérett darabokat, szívesebben ettem a még fán csüngő, kicsit keményebb, savanykásabb szilvákat. De nagyapám nem nagyon engedte, hogy leszakítsuk a csábító gyümölcsöket. Nem jó az még, lyányom – mondta mindig bölcs kijelentéssel. Nem volt más választás, az öreg vödörből válogattuk ki a kevésbé szottyosakat, izgatottan törtük ketté, és boldogan néztük, ahogy a napforró gyümölcshús elengedi az addig szorosan ölelt magot, csak haraptuk, haraptuk az elmúló augusztust, a rostos gyerekkort. 

Éveken, talán évtizedeken át nem gondoltam a ringlószilvára, a régi kertünk is ritkán jutott eszembe. Mennyire más volt még az akkor, a baromfiudvar mellett-mögött sorakozó gyümölcsfák, a kert közepén húzódó lugas, a veteményesben katonásan cseperedő zöldségek, a mindent beterítő, kicsit már kopott nyár végi napsütés, a vezetékeken készülődő fecskék. Akkor még nem tudtam, de most már látom, ott volt Fekete István minden szava az udvarunkban, a faluban, a folyóparton, a komótosan üresedő gólyafészkekben, gondtalan kis gyermek szívemben.

Aztán néhány napja megláttam a zöldségesnél a gyümölcsöt, ami egyet jelentett nekem az iskolakezdés izgalmával, nagyapám kérges tenyerével, a kertünk boldog nyugalmával, egy olyan múlttal, amiről sokszor nem is tudom eldönteni, igaz volt-e egyáltalán, vagy csak a fejemben létezik. Izgatottan válogattam a rekeszben pihenő ringlószilvák között, kerestem köztük a még nem teljesen éretteket, ahogy kislányként nézegettem az ágakon hintázó, inkább még pirosba hajló darabokat. Otthon mosás nélkül szakítottam ketté a legszebbeket, csukott szemmel élveztem, ahogy a múlt minden zamata szétterül a számban. 

Jó volt néhány percig kiszállni az augusztusból, ami most még az anyám haldoklásának hónapját jelenti, amiben minden forró, fáradt fuvallat az ő hangját juttatja eszembe, amiben minden megadóan színesedő falevél az ő fájdalmára emlékeztet, amiben minden reggel a halálra való várakozás feszült gyötrelmét juttatja eszembe. Most még. 

Lassan vége a gyászévnek. Két hét van még hátra, de azt már most tudom, hogy nem akkor fáj legjobban, és nem akkor a legrémisztőbb a felismerés, amikor épp egy éve. Hanem akkor, amikor hiába keresem a gyerekkort a faluban, ahol felnőttem; amikor rájövök, hogy már nyoma sincs a ringlószilva fának a kertben;

akkor fogom fel, hogy semmi sem tart örökké, mikor érzem, hogy az a ház már nem az otthonom többé.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry